Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 9. szám - Pénzromlás és árdrágítás

9. sz. KERESKEDELMI JOG 113 (a kereskedő) vagyoni körén belül.5 Technikailag azonban ez a különlegessége a helyzetnek eltűnik, ha a kereskedő a'saját «áruszámlá»ján ugy könyvel, mint egy extraneus féllel szemben. Materialiter is kidomborítja a belső rokonságot az a szemlelet, hogy a szembenálló fél itt igazából a vevőközönség, melynek érdekeit az árdrágítást büntető (örvény ngy védi, mintha a kereskedő mandatáriusa volna a publikumnak és jogi kötelezettsége lenne az árukat annak részére beszerezni és azután átszolgáltatni ex aequo et bono számított áron, amelynek alkatelemei a saját mágafizette ár, egyéb költségei, és tisztes haszna. Ugy is fogható tehát fel a dolog, hogy a kereskedő a maga bevásárlásakor mint quasimandatarius előlegezi a vételárat a publikumnak s mikor utóbb az árut annak eladja, az általa, felszámított árnak egyik komponensét tevő beszerzési árat quasi actio mandati contraria alapján kapja vissza attól.6 4. Szükségképen «árdrágitás»-e tehát, ha a kereskedő felértékeli a beszerzési árat az eladáskor? Régebben, a «korona egyenlő korona»elvnek virágkorában, magától értődőnek tartották, hogy ilyen intern felértékelés semmi esetre nem engedhető meg, mert hiszen ez elv mellett olybá kellett tekinteni, hogy ha a kereskedő ugyanannyi papirkoronát kap árujáért,7 mint adott volt érte: nem károsodott semmivel; ha többet kapna, illegitim nyereségre tenne szert, árdrágítás forogna fenn. Sokszor kifejtették már, hogy ezt az elvet nemcsak a legnagyobb mértékben méltánytalan, de á la longue lehetetlen is keresztülvinni. Mert ha nemcsak hangoztatják, de komolyan keresztülviszik, akkor a kereskedőnek állandóan ugyanannyi papirkoronája marad árubeszerzésre8 s tehát ugyanannyi papirkorona-értékü lesz az áruraktára:9 5 Ugyanígy pl., amikor a gazda kalkulálja, hogy a tavalyi árnak hányszorosán adhatja idén a búzát. Sőt utóbbi esetben ugyanabban, mert nem pénzen mástól megvett áru továbbeladásáról van szó. 6 Az ilyen szemléletek nem kényszeritök s inkább a gazdasági és méltányossági érzékhez szólnak, mint a jogászi logikához; meggyőző erejüket az olvasó érzi vagy nem érzi. 7 Értve itt s a következőkben persze csak azon részét az eladási árnak, mely a beszerzésit volt hivatva pótolni, s eltekintve a haszon, az általános régié, stb. fedezésére rendelt árelemektől. 8 Az eladási ár egyéb elemeiből nem szerezhet be árut, minthogy azok egy részét régieje stb. emészti fel, másik részét (a tisztes polgári hasznot) rendeltetésszerűen a maga és családja fenntartása. Egyéb, üzletenkivüli vagyonából ugyan vehet még árut: de erre nem kötelezhető, sem arra, hogy egyéb vagyona egyáltalán lett légyen. 9 Semmi befolyással nincs erre az, hányszor forgatja meg tőkéjét, mert hisz az egyszeri megforgatás 0 papirkorona-többletet eredményezvén, akárhányszori is csak 0-t eredményez. azaz árui akiára majdnem teljesen elfogy.10 így (ami a köz szempontjából fontos), a publikum ellátása megszűnik. Másik oldaláról (az érdekelt kereskedők magánszempontjából) nézve s gazdaságilag kifejezve ez ugy hangzik, hogy a kereskedők egész (üzleti) vagyona kisajátittatik a vevők részére névleges ellenértéken, mely a reális értéknek jelenleg (1923. júliusában irok) kb. Visoo-át tenné.11 Figyelembe jön, hogy a törvény nem kötelezi a kereskedőt arra, jiogy üzletét fenntartsa: annak tehát bármikor módjában van boltját kiárusítani s bezárni, a befolyt pénzt pedig egyéb, a vázoltnál sokkal kedvezőbb módon elhelyezni, ami legális uton is könnyen elérhető, még akkor is, ha sem állandó értékű betét nem létezik, sem a tőke kivándorlása, vagy idegen valutákba fektetése nincs megengedve. Az elv keresztülvitelének komoly megkísérlése tehát az ország összes üzleteinek megszűnését eredményezné. Ezek figyelembevételével nyilvánvalóan nem követelhető a kereskedőtől, hogy változatlan beszerzési névösszegen árusítson el a viszonyok időközi változása ellenére is, és valamilyen mérvben megengedettnek kell tekinteni azt, hogy eladási kalkulációjában a beszerzési árat felértékelje. 5. A további kérdés, hogy ha ilyenképp nem feltétlenül árdrágítás, akkor melyik az a mérték, ameddig a felértékelés megengedett dolog s amelyen tul büntetendővé válik? Mint minden valorizációs kérdésnél, itt is az aranyparitás kínálkozik első kulcsnak, illetve az avval (nem mindig és mindenben joggal) egyenlőnek nézett zürichi kurzus.12 Hallomásom szerint tényleg nagyszámú kereskedő kalkulál ugy, hogy a saját beszerzési árait átteszi svájci frankra s az ebben kifeje10 Oly árunál, mely a pénzromlással arányosan drágulna: az áruraktár az eredetinek ezidőszerint (1923. jul.) körülbelül Visoo-át tenné; lassabban drá.guló árunál többet, talán Viooo-ét; gyorsabban drágulónál esetleg 1/2ooo-ét. A legtöbb kereskedő áruraktára ma tényleg csak törtrésze a háboru-elöttinek, de persze sokszorta több az iménti ezredrészeknél. Ennek okát nem találom másban, mint hogy egyfelől tényleg befektették üzletükbe azelőtti vagyonuk jórészét, másfelől pedig nyilván nem követték állandóan és teljesen a «korona = korona» elvét. 11 Érthető ez összefüggésben, hogy az árdrágítást (nem téve különbséget a pénzromlás és annak egyéb faktorai közt) a legélesebben oly pártok és frakciók támadják, amelyek elvileg egyébként is a magánvagyonoknak, vagy legalább is a kereskedők vagyonának expropriációja vagy elkobzása mellett vannak. 12 Az aranykoronát (illetve az arany 10 és 20 koronást) nálunk jelenleg hivatalosan nem jegyzik; ez az egyik ok, mely a mindig kéznél levő zürichi koronakurzushoz (vagy a devizaközpont felállítása óta fordítva: a svájci franknak azáltal jegyzett árfolyamához) nyulatja az embereket. Magánjegyzésben (amely legális), különben az aranyérmek lényegesen a svájci frankon át kalkulált aranyparitásuk felett állanak. Az aranyparitás alatt utóbbit szokás érteni, nem az érmék magánjegyzéséből adódót.