Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 4. szám - Valutajogi kérdések

56 KERESKEDELMI JOG 4. sz. veszélyét, költségét vállalja magára, ellenben a törvényes teljesítési hely ugyanaz marad. «Die Bestimmungen des Leistungortes bleiben imberührt.» Staub ezt következőleg fejti ki (id. h. S. 1435. Anm. 66): Megállapítván azt, hogy a § 270 szerint adós a saját veszélyére és költségére a pénzt hova tartozik küldeni, azt mondja: «Der Erfüllungsort ándert sich dadurch nicht. Das schreibt Abs. 4 ausdrücklich vor... Es soll nur, ohne dass der gesetzliche Erfüllungsort sich ándert, der Schuldner die Verpflichtung habén, das Geld dem Gláubiger zu übersenden.» S itt citál néhány Rg. határozatot, «Die von manchen vertretene Ansicht, dass für Geldschulden ein doppelter gesetzlicher Erfüllungsort besteht, einer für die Zahlung an sich und die damit zusammenhángenden Fragen (Münzfuss usw.) und ein anderer für den Gerichtsstand und in sonstiger Beziehung, war schon nach früherem Recht nicht die herrschende, hatte aber in dem früherem Art. 325 Hgb. noch einige Stütze. Der Wortlaut des jetzigen § 270, Abs. 4 Bgb. raubt jener Ansicht jede Stütze ...» Ugyané felfogást vallja Staudinger a Bgb. hires kommertárjának II. kötet 117. oldalán. Midőn tehát a táblai ítélet tényként állapítja meg, hogy «az áruszállítás teljesítési helyéül Bécs állapíttatott meg», másrészt pedig azon kikötés alapján, hogy «ennélfogva a fizetés tekintetében a teljesítés helye a Csehszlovákiában levő Reichenberg» s hogy «ennélfogva a cseh koronákban megállapított vételárat a teljesítés idejében a teljesítés helyén (R.-ben) forgalomban levő pénznemben kell fízetni», akkor ez Ítélet a Bgb. 270. §. 4. bekezdését, az osztrák Hgb. 336. Art,-t s a K. T. 326. §. 1. bekezdését figyelmen kivül hagyja, mert a pénztartozás fizetési helyét összetéveszti a teljesítési hellyel. , Azonban még tovább megyek. Polgári törvénykönyvünk tervezete ezen kérdés tekintetében mindenben a Bgb. álláspontjára helyezkedik. Az Első tervezet 1111. §-a megállapítja a törvényes teljesítési helyet, a K. T.-nyel és a Bgb.-al egybehangzóan, az 1113. §. pedig kimondja, hogy: «Pénzfizetésre kötelezett adós a pénzt, amennyiben a szerződésből vagy a jogviszony természetéből más nem következik, saját veszélyére és költségén a hitelező lakhelyére, üzleti követelésnél üzleti telepére köteles küldeni)) (1. bekezdés). A 3. bekezdés azonban hozzáteszi, hogy: «Az 1. és 2. bekezdés szabályai nem érintik a teljesitési helyre vonatkozó szabályokat.» (Az 1113. §-nak megfelel a II. és III. szöveg 860. §-a s a Bizottsági szöveg 861. §-a.) Szóval ép ugy, mint az osztrák Hgb. Art. 325 és Bgb. 270. §. 4. bekezdése. Hogy pedig kétségben ne maradjunk az iránt, hogy mit értett a T. ezen 1113. §. 3. bekezdése alatt, hozzáteszem még az Indokolás szavait is: «A T.-nek a pénztartozásokra vonatkozó ezen kivételes intézkedése nem egyéb, mint az adós kötelezettségének a bevett szokással indokolt kibővítése. . . nem érinti azonban az 1111. §-nak a teljesitési helyre vonatkozó szabályait s nem állit fel a pénztartozás teljesitési helye tekintetében uj szabályt... Vagyis az 1113. §. a teljesitésre vonatkozó szabályokat nem helyezi hatályon kivül. Eszerint tehát a pénztartozásnál rendszerint az adós lakhelye lesz az 1113. §. dacára a teljesitési hely; ezen hely szerint fog eldőlni annak a kérdésnek megoldása, milyen jog szerint birálandó el a kérdéses jogügylet, milyen pénznemben vagy milyen árfolyam szerint teljesitendö a szolgáltatás. (Indokok: III. kötet 319. o.) Valutaperekben tehát: az alkalmazandó jog, a birói illetékesség s a lerovandó pénznem szempontjából tulaj donképen sohasem a fizetési hely, hanem mindig a teljesitési hely joga irányadó. Ezen tétel mint eredmény levezetése — a fentiek szerint — teljesen logikus. Más kérdés azután, ha azt vesszük figyelembe, hogy a fent idézett törvényhelyek és magyarázatok oly időből valók, midőn senki sem gondolt ily valutadisparitásokra és gazdasági krízisekre; és más kérdés, hogy az adós részéről támasztható ily védekezések és magyarázatok mennyiben felelnek meg a kereskedelmi forgalomban irányadó Treu und Glauben elvének! Ezen szempontokból talán lehetnek aggályok a tétel ily felállítása, sőt az összes eddigi valutajogi megoldások ellen, de ha viszont lerongyolódott valutánkat, tönkretett gazdasági életünket vesszük figyelembe, akkor jogosultnak tartjuk, ha mi a törvény fegyveréhez nyulunk a fegyver törvényével szemben és azt mondjuk: Lex dura sed ita scripta! . . * *VP'.r^.-,f fit* J ~l * A felolvasás után érkezett meg a Leipziger Zeitschrift für Deutsches Recht 1922. márciusi száma, mely a hamburgi Olg. 1921. dec. 9-i Ítéletét hozza. Ezen ítélet — még indokolásában is — teljesen a fent kifejtetteket fogadja el egyedül helyeseknek. Az esetet Szemle rovatunkban ismertetjük. (Szerk.)