Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 1. szám - A meghitelezés jogi természete

1. sz. KERESKEDELMI JOG 9 német polg. t%. 790. §.). De a visszavonhatatlan akkreditiva sem pur et simple utalvány. Nemcsak azért nem, mert az utalvány írásbeli alakhoz van kötve (polg. tvk. jav. 1449. §., német polg. tvk. 783. §.), sőt a kereskedelmi utalvány, amelyről itt elsősorban szó van, rendszerint forgatható, de mindig értékpapír (K. T. 291. §.), mig a meghitelezés nem alakszerű ügylet és igy szóval is adható, mint bármely más megbízás; hanem főkép azért, mert a kereskedelmi utalvány váltószerü és nevezetesen elfogadásra szánt papir, aminthogy az utalványnak áttét- I Iában is kelléke az alakszerű, ha nem is magára az utalványra vezetett, Írásbeli elfogadó . nyilatkozat, mig a meghitelezésnél csupán alakszerütlen ügyleti akaratkijelentésre van szükség a végből, hogy a megbízási szerződés a meghitelező és a bank között létrejöjjön. Hiszen rendszerint a meghitelezőnek letétje vagy folyószámlája van a banknál, amelynek terhére akkreditál, amikor a bank nem is jut abba a helyzetbe, hogy az akkreditívet «elfogadja)), hanem a meghitelező egyoldalú utasítását minden további nélkül teljesíteni köteles! Mig továbbá a meghitelező a fizetési megbízást a meghitelezettel szemben, ha az utalvány volna, annak a bank által történt «elfogadása)) után már egyáltalában nem vonhatná vissza, addig a meghitelezés visszavonását az alapul fekvő ügylet körülményei szerint még az u. n. visszavonhatatlan akkreditivánál is meg kell engedni, ha oly eset áll be, amelynek folytán a meghitelező a meghitelezettel szemben a teljesítést megtagadhatja, pl. ha az eladó az árut fuvarozás közben máshová dirigálta, ha az áruról időközben kisült, hogy nem szerződésszerű stb. Szóval: az utalvány, noha bizonyos korlátok között, absztrakt formálügylet, a meghitelezés tiszta materiális ügylet. A kérdésnek ebben az állásában másutt kell kereskednünk, ha a meghitelezés szabályait a gyakorlati élet kívánalmaihoz akarjuk alkalmazni. Fent már idézett értekezésemben az akkreditálási ügyletet a Trenhandügyletek fogalma alá vontam és a visszavonhatatlan akkreditiva esetében a jogi helyzetet ugy konstruáltam, hogy a bank nemcsak a meghitelezőnek, hanem egyúttal és ugyanolyan mértékben a megint elezcttnck is megbízottja, aki ezért az egyiknek csak anynyira van alárendelve, amennyire ezt a másiknak ügyleti érdeke megengedi s az egyiknek utasításait csak annyiban tartozik követni, amennyiben ez a másiknak ügyleti érdekével összeegyeztethető. A megbízás tárgya más a vevő és más az eladó oldalán: a vevő részéről az, hogy az akkreditált összeget tartsa az eladó rendelkezésére és a feltétel beálltának igazolása ellenében annak adja ki; az eladó részéről pedig az, hogy a feltétel beálltáról győződjék meg és ennek megtörténte után a pénzösszeget mint az ő rendelkezése alatt állót kezelje. Dologjogi pendant-y& a jogviszonynak a rég ismert brevi manu traditio: a tulajdonos oly intézkedése, hogy a dolgot (itt pénzösszeget), amelyet már azelőtt mási nak adott volt át ugy, hogy azt az ő nevében birtokolja, most már (a feltétel beállta után) a saját (vagy harmadik személy) nevében bírja. E felfogásból következik, hogy mindenekelőtt ténykérdéskép meg kell állapítani az adott esetben, vájjon a felek szándéka szerint visszavonható vagy visszavonhatatlan meghitelezés történt-e; az első esetben a meghitelezett nem a bankkal, hanem csak a rneghitelezővel jutott jogviszonyba s a bank tényleg nem több, mint a meghitelező zsebe, amelyből a vételárat kifizeti. Az utóbbi esetben azonban a bank a háromoldalú ügyletnek egyik ön jogú fele, aki a meghitelezésben rejlci megbízás értelmében a megbízótól függetlenül jogosult és köteles a fizetés körül eljárni, akivel szemben a meghitelezett közvetlenül léphet fel és tőle csak oly kifogásokat tartozik tűrni, amelyek a vételügyletnek reájuk tartozó részéből vagy saját közvetlen jogviszonyukból folynak. Aki szeret fogalmakkal játszani, az nevezheti ezt a jogviszonyt «alaktalanitott» vagy «materializált» utalványnak; sem a jogdogmatika, sem a gyakorlati élet ezzel a meghatározással nem nyerne sokat. A lényeg az, hogy a jogélet folyton folytatódó kristályosodása megkívánja a «Treuhánder» fogalmának és jogállásának kifejlesztését, akinek a reábízott ügyet nem — miként az egyszerű mandatáriusnak —- «a megbízó akaratához képest és-érdekének megfelelően» (polg. tkv. jav. 1365. §.), hanem a kétoldalú megbízás gazdasági és jogi céljához képest, a rendes kereskedő gondosságával és mind a két fél jogos érdekeinek megóvása mellett kell ellátnia. Hogy ez mennyire igy van, arra — a non lucettdo — élénk világot vet a német Reichsgericht egy Ítélete, még abból az időből, amikor a polgári törvénykönyv nem volt hatályban, amikor tehát odaát is a mi kereskedelmi törvényünkkel azonos rendelkezés volt érvényes. Az eset (RG. Entsch. 34. k. .35. 1.) az volt, hogy az amerikai vevő egy hamburgi