Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 1. szám - A meghitelezés jogi természete

s KERESKEDELMI JOG 1. sz. lép.» Ezt az álláspontját a Kúria az indokok csaknem szószerinti ismétlésével fenntartotta P. IV. 1349/1920. sz. Ítéletében (Kei\ Jog 1920. évi novemberi szám, 110. sz. eset.). A Kúria álláspontjának védőjéül szegődött Kolos Jenő kúriai biró, aki a Hiteljog Tára I. kötet 35. és 40. lapjain fejti ki ebbeli nézetét, egy eset kapcsán, amelyre alább még visszatérek. Egyelőre — hogy egyik szavamat másikba ne öltsem — rá kell mutatnom arra az ellentmondásra, amely a Kúria közölt okfejtése és ama gazdasági cél közt fennáll, amelyet maga a Kúria idézett Ítéletében igen éleslátóan imigy körvonaloz: «A kereskedelmi forgalomban szokásos akkreditálás fogalmilag a fizetési kötelezettséget vállaló szerződő fél részéről az ő fizetési képessége és készsége tekintetében a vele szemben viszontteljesitésre kötelezett félnek nyújtott biztosítást jelent, aminek a megvalósulási módja az, hogy a vevő a szállítás feltételeihez képest egyszerre vagy részletekben esedékes vételárat az ügylet zavartalan lebonyolítása végett az eladó részére annakidején leendő kiszolgáltatás céljából valamely intézetnél előzetesen leteszi vagy letéteti.» Kérdem a fentiekhez .kapcsolva és kérdi mindenki, aki a gyakorlati élettel valahogyan összefügg: micsoda biztosítást nyújt az ilyen meghitelezés, ha azt a következő pillanatban ismét vissza lehet vonni, a letett pénzzel másként disponálni és az eladót, aki bizott abban, hogy a pénzt felveheti, ilyen primitív módon kijátszani? S kérdem tovább: mit kell tenniök a feleknek, milyen tartalmú ügyletet kell kötniök, hogy ennek a kézenfekvő kijátszásnak a lehetősége eleve ki legyen zárva? Minden jártas kereskedő a kérdésre habozás nélkül azt fogja feleni: «visszavonhatattanul» kell akkreditálni és ezzel kifejezésre juttatni a vevőnek azt a szándékát, hogy ö nem kiván a pénzzel tovább rendelkezni, sőt azzal bízza meg a bankot, hogy az összeget minden körülmények közt az eladó rendelkezésére tartsa. De ime mit mond. a kir. Kúria? Szerinte nem változtat a jogviszony fent kifejtett természetén az sem, hogy a bank az akkreditivát a felpereshez (az eladóhoz) intézett levelében visszavonhatatlannak jelezte, mert «a felperesnek tisztában kellett lennie azzal, hogy a bank az akkreditiva kapcsán nyert megbízása körében tette ezt a kijelentést, már pedig a visszavonhatatlanságot ellenkező megállapodás hiányában csak a meghitelezést nyújtó fél és nem az ennek megbízottjaként eljáró pénzintézet kötheti ki, mert ez utóbbinak a letett összeg rendeltetésszerű felhasználása tekintetében önálló intézkedési joga nincs.» Mellékvágányra vinne annak a kérdésnek a feszegetése, vájjon a bank az adott esetben tullépte-e meghatalmazását, amidőn az akkreditáló nevében azt a kijelentést tette az eladóval szemben, hogy az akkreditálás visszavonhatatlan. Ha erre megbízása nem volt, az más, és külön kérdés, vájjon a megbízás e túllépésének nem-e az a folyománya, hogy a harmadik a banktól követelheti, hogy most már a saját személyében állja az ügyletet (K. T. 52. §.); de ha megbízását nem lépte túl, semmi ok nincs arra, hogy a kijelentés a megbízót ne kösse. A konkrét eset egyébként nem érdekel. Ami érdekel, az először az, hogy a Kúria is koncedálja, hogy a meghitelező visszavonhatatlannak jelentheti ki az akkreditivát az eladóval szemben, másodszor pedig az, hogy ebben az esetben teljesen csütörtököt mond az a konstrukció, hogy a bank a meghitelezőnek egyszerű megbízottja, aki annak utasításait követni tartozik. Hiszen ilyenkor maga a megbízó jelenti ki, hogy a jövőben nem kiván a letett pénzösszegről rendelkezni, hogy tehát a bank ne kövesse tovább az ő utasításait. Quid juris tehát? Uratlan jószággá vált az a pénzösszeg, amelyiknek nincsen gazdája, mert a megbízó lemondott a rendelkezés jogáról, a bank pedig nem szerezte meg? Nem hiába szól a Kúria P. VII. 1135/1919. sz. Ítélete, amelyhez Kolos fent érintett nagyérdekü elmefuttatását kapcsolja, fölötte habozóan ugy, hogy a kérdéses jogviszony «rendszerint inkább» megbízás, mintsem utalványozás, aminek azt a fellebbezési bíróság minősítette. A visszavonható akkreditiva mindenesetre inkább megbízás, mint utalvány, a visszavonhatatlan akkreditiva pedig inkább utalvány, mint megbízás; de nagyon helyes érzés vezette a Kúriát, amikor a két ügyletfajt nem állította egymással élesen szembe, mert az akkreditiva nyilván magában foglalja a megbízásnak is, az utalványozásnak is egyes jellemvonásait, de nem meríti ki egyiküket sem. Nevezetesen az utalvány •— és pedig a kereskedelmi utalvány — kategóriája igenlőlog oldja ugyan meg azt a kérdést, vájjon az utalványosnak közvetlen kereseti joga van-e az utalványozottal szemben, de a visszavonható akkreditiva tekintetében ellentétbe jut a megbizónak a visszavonhatóság folytán fennmaradó rendelkezési jogával, mivelhogy az utalvány az utalványozott részéről történt elfogadás után többé vissza nem vonható (polg. tvk. jav., bizottsági szöveg, 1457. §..