Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 1. szám - A devalváció és jogi szabályozása

2 KERESKEDELMI JOG 1. sz. nak az adók felfelé. Minden más tekintetben a papirpénz kényszerárfolyama dacára kisiklik az államhatalom rendelkezése alól, amenynyiben az árak alakulása a pénz minőségének megfelelő választ ad, még pedig rendesen kíméletlenebb választ, mint aminő helyén lett volna. És ezekkel az árakkal szemben tehet az állam amit akar, deklarálhat kiviteli tilalmakat és vámokat, internálhat és becsukhat, rekvirálhat és zárolhat, az ereamóny mindig ugyanaz lesz. Vagy nem lesz áru, vagy csak túlságos árakban. Hiába, gazdasági törvényeket csak követni lehet, vagy azokkal szemben okosan berendezkedni, de diktálni azoknak nem lehet. Kérdem most már, hogyan kerüljön az ilyen pénz nyugvópontra? Miután egy fizetőképtelen állam adóssága a legkülönbözőbb és a legszubjektivebb értékeléseknek van alávetve. Függ a belső békétől, a politikai helyzettől, a külkereskedelmi mérlegtől és — akármit mondanak is az eltérő elméletek — függ a belső vásárló erötöl is. De függ ezeknek a faktoroknak a politikai szenvedélyek által inspirált egyéni megitélésétől és nem utolsó sorban attól a spekulációtól, amely ezeket a folyton hullámzó momentumokat egoisztikus, anyagi célokra felhasználja. A stabilizálás feltételei ezért olyan súlyosak és látszanak olyan nehezen megközelithetőknek. Ha nem sikerül kellő időben jobb valutára áttérni, papírpénzünk értékét teljesen elveszítheti és minden értékmérő nélkül maradunk. Csak egy akadályt kell leküzdeni és ez állami háztartásunk. Itt irgalmatlan kiméleti^séggel kell takarékoskodni és átmenetileg a legszerényebb igények kielégítésével megelégedni. Még kulturális áldozatokat js kell hozni éppen azért, hogy kultúránk és jövőnk megmenthető legyen. Amint itt megnyílik a lehetőség az uj valutával az állami gépezetet működésben tartani, arra azonnal át kell térni. Ezeket előre bocsátva, kétségtelen, hogy az uj valutának el kell jönnie. És azért nem lehet eléggé korán foglalkozni az átalakulást nyomon követő nagy jogi problémákkal. Itt éppúgy az igazság, mint a gazdasági és társadalmi élet nagy kérdései állanak elő. Ha nem akarunk kapitulálni a rögtönzött mechanikus megoldások előtt, ugy a jogászvilágnak jó eleve szívvel-lélekkel kell úttörő munkát végezni és bevilágítani a majdnem áttekinthetlen ellentétes érdekek tömkelegébe. Ma egy végtelenül erőszakos fikcióval dolgozunk; azt mondjuk a korona: korona. Bármilyen koronával tartozzék is valaki, bármilyen időből is legyen valakinek követelése, a papírkorona átadásával az igény kielégítést talál. Persze egyrészről exisztenciák tönkretételével, másrészről a legigaztalanabb gazdagodás győzelmével. Ez az állapot megváltozik, amint bekövetkezik a devalváció. Jogilag a papirpénz névértékének leszállításában áll és ugy megy foganatba, hogy a papírpénzt névértéken alul a leszállítás mérvéhez képest beváltják ércpénzre, jól fundált bankjegyre, vagy — amitől Isten óvjon — jobbnak állított más papírpénzre. Kapcsolatbán ezzel a müvelettel előáll a kérdés: mit kell teljesíteni, ha valamely pénzösszeg a követelés tárgya. Mennyi uj pénzt kell fizetni, hogy a kötelem megszűnjék? Azáltal, hogy a papirpénz relációja az uj pénzzel megállapítást nyer, meg van adva a lehetőség a papirpénz idejében keletkezett követelések törvényes kielégítésére. Bizonyos, hogy ily törvényes reláció is érdeksérelmekkel jár, de ez kikerülhetetlen. Azt az időt, amely a papirpénz érájának tekintendő, fixirozni kell és legcélszerűbben az összeomlás beálltától, naptárilag 1918. október 31-től volna számítandó. Ami pedig a relációt illeti, bizonyos átlagot kellene elfogadni, még pedig olyant, amely a devalváció idejében fennálló váltóárfolyam mellett nem idéz elő túlságos differenciákat. Ha teszem a törvény 1 frank 50 centimos relációt nyújthatna, az 1918. október 1-től kezdve keletkezett pénztartozásokat ilyen arányban, még pedig a devalvációs törvényhez képest aranyban, vagy bankjegyben kellene megfizetni. Ez a jog szempontjából a problémának a könynyebb része. Sokkal nehezebb az 1918. október 3l-e előtt keletkezett pénztartozások kiegyenlítésének kérdése. A háború kitörése előtt az 1914. június 30-iki tőzsdei árjegyzés szerint 100 svájci frankot 95.82V2—96.0272 koronáért lehetett venni. Ez a reláció azután fokozatosan a korona hátrányára leromlott. Igazság szerint tehát, ha arany frankra térnénk át, az 1918. október 31-ig keletkezett pénztartozásokat keletkezésük idejéhez képest az akkor fennállott váltóárfolyamhoz mérten kellene kifizetni. Amint az 1811. február 20-án kelt osztrák pátens 1799. januártól 1811. márciusig terjedő időre, és pedig minden egyes hónapra skálát állított fel, ugyanezt kellene tenni nekünk is, ha azt akarjuk, hogy a hitelező megkapja azt, ami őt megilleti. Gyakorlati vagy méltányossági szémpontok megkövetelhetik, hogy az árfolyamok ne alkalmaztassanak ridegen, de magát az elvet kiindulási pontul el kellene fogadni. Csakhogy ennek az elvnek fenntartása mellett is vannak jogviszonyok, amelyek a skálaszerü elintézést nem tűrik meg