Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 1. szám - A devalváció és jogi szabályozása

1. sz. KERESKEDELMI JOG 3 és ahol a dolog természete sui generis szabályozást követel. Mindenekelőtt azonban szükség volna valamire, aminek azonnal be kellene következnie, amint bizonyosnak elismerjük az előbb-utóbb bekövetkező devalvációt. És ez a zavartalanul folyamatban levő expropriációnak megszüntetése, mely régi vagyonokat nullifikál a rossz papirpénz segitségével. Azért meg kellene adni a hitelezőnek azt a jogot, hogy az 1918. október 3l-ig keletkezett és lejárt tartozások fejében a fizetést visszautasíthassa, illetve az elfogadást függőben tarthassa anélkül, hogy a mora accipiendi jogkövetkezményei beáll janak. Visszatérve a devalváció jogszabályaira, döntő és irányitó lesz az az álláspont, amelyet az állam a maga békebeli és háborús tartozásai tekintetében elfoglal. Mert ha maga nem respektálja saját obiigóját, nehezen volna elképzelhető, hogy erre polgárait kötelezze. Jelenleg az állam, habár formailag nem is repudiálja tartozásait, tényleg elég közel van ehhez. Eltekintve attól, hogy a legnagyobb vagyonváltságot hitelezőitől követelte, hogy az 1919. évre csak 3%-ot fizetett és hogy a nosztrifikációt a legszűkebb határokba szorította, végelemzésben ugy bánik az állam azokkal, akik vagyonukat rábizták, hogy éhhalálnak vannak kitéve. Árvák, özvegyek, azok, kik életük végén megtakarított filléreikre vannak utalva, veszélyben forgó hazájuknak odaadták vagyonukat, nem vettek földet, házat vagy aranyat, bár tehették volna. Mit kapnak most ezek az államtól? Legjobb esetben 1000 korona után 48 koronát; ez a megélhetés szempontjából egyenlő 28 centimes-al, vagyis kapnak circa V4°/oo kamatot. Kétszázezer koronás vagyon ura békepénzben kereken 50 korona jövedelemben részesül. Történik ez pedig akkor, amikor a föld jövedelme az aranyparitáshoz közeledik. Kérdés ezért, mit fog az állam devalváció esetén tenni? Megmarad-e ennél a fiktiv fizetésnél, vagy alkalmazza-e a fent vázolt skálát, aszerint, amint a kölcsön békében vagy a háború alatt keletkezett. A háborús kölcsönök dolgában is természetsen a jegyzés időpontjában fennállott váltóárfolyam volna mérvadó. Ha az állam erre az igazságos alapra akar helyezkedni, ez financiális kimerültségére való tekintettel, csak ugy történhetnék meg, ha az igy keletkező teher túlnyomó része a földbirtokra hárittatnék át. Nem létezik megvédhető elv, mely azt parancsolná, hogy a háború anyagi áldozatait nem szabad az igazán intakt és immanens értékkel biró vagyonokra kiterjeszteni. A kifejtettek szerint általában a fix kamatozású papírok kérdése is meg volna oldva. Kivétel csak a zálogleveleknél áll elő; itt a helyzetet túlnyomó részben már nem lehet orvosolni. Azok, akik a jó pénzben nyújtott kölcsönök segélyével földet vettek, javitottak vagy házat vettek, és épitettek, siettek reális tartozásaikat elértéktelenedett pénzben visszafizetni, és a kibocsátó intézetek ismét igyekeztek ezt a veszteséget a záloglevelek forszírozott kisorsolása által, azok birtokosaira áthárítani. Akik abban az illúzióban éltek, hogy a záloglevél a legbiztosabb és legjobb papir, legkorábban ébredtek tévedésük tudatára. A fix kamatozású papirok eme csoportjánál — feltéve, hogy kellő időben megállittatik a visszafizetés lehetősége — csak abban az arányban lehetne szó a skála alkalmazásáról, amint a zálogjoggál fundált tartozások még fennállanak. Minden egyes emittáló intézet statusa lehetne itt csak mérvadó. A pénzintézeti betéteknél el kellené tekinteni a befizetés időpontjától és azokat mind oly követeléseknek kellene tekinteni, melyek 1918. október 3l-e után keletkeztek. Ezek a követelések félévről-félévre uj követelésekké alakulnak át éppúgy, mint a folyószámlabeli követelések saldóvá. Az egyes befizetések sohasem őrzik meg individuális jellegüket. Ha igy jogi konstruktio utján is előáll az általános szabálytól való eltérés indokolt volta, egyébként sem volna lehetséges a pénzintézeteket valorizálásra kötelezni, mert ez gazdasági erejüket egyszerűen felülmúlná. A legjobb pénzben nyújtott betét is elveszett a rossz pénz tömkelegében. Egészen speciális szabályozást igényelnek az életbiztosítási ügyletekből származó követelések. Nem lehet itt egyszerűen mérvadó az idő, vagy esemény bekövetkezése. A relációra befolyást kell engedni a tekintetben, hogy az egyes díjrészletek mikor és milyen pénzben lettek fizetve, valamint döntő jelentőséggel bir majd az is, hogy az életbiztositási díjtartalékba helyezett értékek mennyiben állnak fenn a devalváció után. Ez pedig függ majd attól, hogy az állampapírok és a záloglevelek milyen bánásmódban részesülnek. Hosszú lejáratú szolgálati szerződéseknél, az egyik vagy másik félre nézve rendkívül terhes lehet a kikötött pénzfizetéseknek átalakulása a relációhoz képest. Nem volna méltányos valakit a jövőben teljesítendő szolgáltatásokra kötelezni, ha 100 korona helyett 1 frank 50 centimesot kap. Ez a múltra nézve szükséges rossz; császár vágás, amely a gazda-