Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 6. szám - Valutajogi kérdések

6. sz. KERESKEDELMI JOG 91 Hasonlóan rendelkezik a magyar Váltótörvény 37. §-a, mely szerint «a fizetés az országban folyamatban levő pénznemben teljesithetö». — Ezekkel szemben a K. T. 326. § 2. bekezdése szerint a fizetés mikéntje határozottan van előírva s az nem függ az adós, még kevésbbé a hitelező tetszésétől. (Természetesen nem lévén cogens szabály, a felek attól közös egyetértéssel eltérhetnek!) Ennél sokkal fontosabb az a különbség, hogy mig a K. T. kifejezetten a ^lejárat napján jegyzett árfolyam»-ról szól, addig a Bgb. «Zeit der Zahlung», a tényleges fizetés napját szabja meg az árfolyam-átszámitás alapjául. És mégis, dacára ezen világos rendelkezéseknek mit látunk? A német joggyakorlat egészen 1920-ig a «Zeit der Zahlung» alatt a lejárati napot értette. így az I. Zivilsenat 1919. június 4-én hozott Rep. I. 31/19 sz. Ítéletében (R. G. Z. Bd. 96. S. 121.) ezen értelmezést fogadta el, anélkül, hogy azt bővebben megindokolta volna, — ugyanúgy VI. Z. S. 1919. szept. 25-én hozott Rep. VI. 109/19 számú Ítéletében (R. G. Z. Bd. 96. S. 262.). Az első rést ezen contra legem magyarázaton a III. Zivilsenat ütötte 1920. február 20-án hozott Rep. III. 300/19. számú ítéletében (R. G. Z. Bd. 98. S. 160.) kimondván, hogy: Unter Zeit der Zahlung in § 244. Abs. 2. Bgb. ist nicht die Zeit der Fálligkeit, sondern der tatsáchlichen Zahlung zu verstehen. Midőn azután a II. Zivilsenat elé került egy ujabb eset, az az ellentétes határozatok folytán felfüggesztette a döntést; a kérdés jogegységi tanács elé került, mely 1921. január 24-én hozta meg döntését, mint teljes ülési határozatot. (Bankarchiv 1921. Mai 15. Nr. 16. S. 241.) A teljes ülés a III. Z. S. döntését tette magáévá s a törvény szövegével egybehangzóan kimondta, hogy «Im § 244. Abs. 2. B. G. B. ist unter «Zeit der Zahlung» die Zeit zu verstehen, zu der tatsáchlich gezahlt wird.» Mindenesetre érdekesnek tartjuk, ha e teljes ülési döntés indokolásából a főbb momentumokat megismertetjük, mert ebből értékes következtetéseket vonhatunk le a K. T. 326. § 2. bek. magyarázatára nézve is. A törvényhozó szándéka — mondja az indokolás — az volt a § 244. Abs. 1-nél, hogy a hitelező az átszámítás alapján annyit kapjon, amellyel azonnal megveheti a külföldi valutában kitett összeget. (Ez az «Aequivalent» az a bizonyos aranycsikó!) — Ha a lejárat és a tényleges fizetés napja között a német márka hátrányára eltolódás állna be, kénytelen volna a hitelező adósát kártérítésért beperelni. (Erre alább térünk ki!) — Ezt teszi kikerülhetővé a § 244-nek oly magyarázata, hogy az átszámításnál ne a lejárat, hanem a tényleges fizetés napja tekintessék irányadónak. Nem fogadja el az indokolás azon korábbi magyarázatot sem, hogy mivel «Zahlungsort» alatt a § 269 a Leistungsort-ot érti. (amit fentebb kifejtettünk!) ennélfogva a «Zeit der Zahlung» alatt is a «Leistungszeit»-ot; a «Verfallzeit»-ot kell érteni. Végül hivatkozik az indokolás a törvény előkészítési munkálataira és kifejti, hogy a § 244 tudatos és szándékos eltérést jelent a korábbi német A. D. H. G. (keresk. tv.) Art. 336-ától, mely — a K. T.-vel egybehangzóan — még a lejárati napot tekintette irányadónak. «Wollte der Gesetzgeber wirklich die Verfallzeit massgebend sein lassen, so musste er das durch eine unmissverstándliche Bezeichnung ebenso zweifelsfrei zum Ausdruck bringen, wie es einige ausserdeutsche Gesetzgebungen ... hinsichtlich der Verfallzeit schon vorher getan hatten.» Hivatkozik aztán több északi állam törvényére, melyek szintén a fizetési napot veszik irányadónak, ami az indokolás szerint egy okkal több, hogy a törvényhozó szintén azt tartotta szem előtt. Megállapítván tehát a törvényhozó kétségtelen szándékát, rátér az indokolás a háború okozta nagy débacle-ra és fájdalommal konstatálván az ez által beállott nagy gazdaT sági pusztításokat, kifejti, hogy ez sem ok a törvénytől való eltérésre, mert ha a németek győztek volna, ugy a korábbi értelmezés bizonyára nem merült volna fel. «Jedenfalls müssten aber Gestaltungen, wie die erwáhnten (Valutasturz), dem Tatrichter Anlass bieten zu besonders sorgfáltiger Prüfung der Frage, ob nicht im einzelnen Falle nach dem Willen der Partéién ein anderer Zeitpunkt als der tatsáchlichen Zahlung der Umrechnung zugrunde zu legén ist.» Hogy a Reichsgericht fenti döntését contre coeur hozta meg, semmi sem bizonyítja jobban, mint az alsóbiróságoknak adott eme atyai tanács! Már most minő tanulság meríthető a német judikat urából? Mindenesetre más. mint amit Schuszter abból levezet. Megállapítható mindenekelőtt, hogy «