Kereskedelmi jog, 1920 (17. évfolyam, 1-22. szám)

1920 / 5-6. szám - Mégegyszer az idegen pénznemben kirótt tartozásról

Kereskedelmi Jog 5—6. sz. 43 válja azt a másik feltevést, hogy a törvényhozó nem tudta vagy elfelejtette volna, hogy más fajta tényállások is elő szoktak fordulni. Az ilyen megszorító értelmezés, kivált a kereskedelmi törvénnyel szemben, nem tételez fel sem olyan törvényhozót, aki gondolkodni nem tud, sem olyat, aki beszélni nem tud. A kereskedelmi törvény különös jogterületet szabályoz; vele a törvényhozás nem akart olyan hézagtalanul összefüggő rendszert alkotni, amely az alája tartozó jogviszonyokat maradék nélkül rendezi. A törvény 1. §-ának a kereskedelmi szokásra és az általános magánjogra utalása is arról tanúskodik, hogy a bölcs törvényhozó tényállásokat és jogviszonyokat szánt szándékkal hagyott szabályozatlanul és engedett át más jogforrásoknak. Grosschmid alapvető szempontja a valóban ügydöntő motívum, amely a kérdés jogi sorsát véleményem szerint végleg megpecsételi s amely a pénztartozási fejezetben persze szinte a megérthetetlenségig lapidárisan van inkább körvonalozva, mint kifejtve. Ami egyéb érvelést én a dr. Hevesi által biráló megjegyzésekkel kisért igénytelen dolgozatomban (Jogt. Közi. 1919. évf. 14. sz.) még előterjesztettem, inkább | csak parafrázisa, variálása, mellékes szempontokból támogatása Grossahmid főthémájának. Ilyen mellékes szempont a Kt. 326. §-ának dispositiv jogszabály voltára való utalás. Magából abból, hogy a törvényhozó nem alkotott kényszerítő jogszabályt, alaposan következtethetjük, hogy nem az volt a törvényhozói intenczió, hogy a szerződők akarata irányittassék vagy korlátok közé szorittassék, hanem az, hogy a felek hallgatása, a szerződés hézaga az átlagos szerződő felek feltehető átlagos akaratának tartalma szerint pótoltassák. Ugyan mi az átlagos szerződő felek átlagos akarata ? Minden egyéb lehetőség eltörpül azoknak a jogviszonyoknak számával és jelentőségével szemben, amelyekben az exporteur és az importeur állanak egmással szemben. Aki gabonát, lisztet, bort, gyümölcsöt, állatot adott el külső országokba vagy onnan ekét, cséplőgépet, szerszámot, vásznat, posztót vásárolt, mindannyiszor az elé a kérdés elé volt állítva, hogy a maga hazai valutáris pénznemében vállaltassa vagy vállalja-e a vételár fizetését, avagy a szerződő ellenfélében ? Mindegyik szerződő félnek érdeke a saját valutájához fűződik. Amelyik fél a maga pénzét emelheti szerződésessé, ezért szívesen hoz áldozatot : a vevő ennek fejében magasabb árat fizet, beéri rövidebb fizetési határidővel ; az eladó megelégszik alacsonyab árral, tovább hitelezi a vételárat. Az idegen pénz, a valutáris árfolyam hullámzásához képest, mint Frank Ignácz más összefüggésben mondja, „szerencsejáték gyanánt nyereséget, veszteséget hozhat". így volt ez természetesen a háború előtt is, amikor a háborús évek példátlan árfolyamhullámzását még senki lehetőnek nem hitte volna. Mert aki a nemzetközi valutáris árfolyamra nem csupán a világháború gazdasági krízise alkalmából kezdett ügyelni, aki a váltóárfolyamok gyakorlati kérdéseivel érintkezésbe jött, aki a kérdés áttekinthetetlen gazdagságú közgazdasági irodalmában, pl. Lord Goschen kiasszikus kis könyvében a foreign exhange elméletéről tájékozódást keresett, az bizonyára nem írja alá dr. Sichermann Frigyes tételeit: hogy „az egyik vagy a másik fél valutájában beszélnek-e a felek, az többnyite véletlennek vagy kulantériának folyománya"; vagy ezt a másikat: „stabilis gazdasági viszonyok között az átlagos ügyletfelek tudatában 100 márka teljesen egyenértékű 117 koronával, 100 korona 95 frankkal stb., s igy az egyik vagy másik valuta megnevezésével ép oly kevéssé akarnak ők jogkövetkezményt egybekötni, mint avval, hogy valamely hosszúságot méterben, lábban vagy yardban határoznak-e meg." (Jogt. Közi. 1920. évf. 1—2. szám.) Ellenkezőleg, tudjuk, hogy a nemzetközi váltóárfolyamok állandóan oscilláltak még az aranyvalutás készfizető országok közt is; hogy az u. n. érmeparitás nem a normális, hanem az ideális viszonylatot jelentette, amelyet a valóság soha vagy csak ritkán és átmenetileg fedett; hogy az árfolyamhullámzás minden tized és század százaléka is mennyire megbolygatta a nemzetközi forgalom kalkulusait, amely a béke gazdasági versenyében sokkal csekélyebb nyereségszázalékkal volt kénytelen beérni, semhogy közömbös maradhatott volna a nemzetközi árfolyam legcsekélyebb változásaival szemben, amelyek könnyen kérdésessé tehették egész ügyletek, egész vállalatok, egész termelési ágak rentabilitását és versenyképességét a világpiaczon. A legújabb kor nagy és költséges valuta reformjainak igaz czélja mindenütt a nemzetközi reláczió hullámzásának lehetőleg szük korlátok