Kereskedelmi jog, 1920 (17. évfolyam, 1-22. szám)

1920 / 5-6. szám - Mégegyszer az idegen pénznemben kirótt tartozásról

49 közé szorítása volt; a jegybankok a kamatláb és a deviza politika és egyéb adminisztratív rendszabályok egész fegyvertárát véve segítségül, állandóan valóságos küzdelmet vívtak a nemzetközi forgalomnak folyvást változó faktoraival, hogy a váltóárfolyam kilendüléseit lehetőleg ellensúlyozzák. Mindezt szem előtt tartva világos, hogy ha a hetvenes évek törvényhozója nem is láthatta előre azt a megrázkódtatást, amely az öt esztendős világháború nyomában a gazdasági élet minden egyensúlyát megbontotta, mégis az az érdek, amely a háború előtti viszonyokban a saját valuta értékében való fizetéshez fűződött, nem maradhatott előtte ismeretlen. Vegyük még ehhez azt, hogy a termelőnek, az iparosnak, a kereskedőnek, hogy valamivel többet vagy kevesebbet fizet vagy kap-e, nem is annyira fontos, mint az, hogy tudja már az ügyletkötéskor, hogy mennyi lesz az, amivel ő, vagy amivel ellenfele neki a szerződést teljesíteni fogja. Erre neki a számítási kalkuláczió biztonsága kedvéért van szüksége. Erről a biztonságáról mond le, aki az idegen pénznemben kikötött követelésbe vagy tartozásba beletörődik, valamilyen más előny kedvéért. Vájjon segit-e ezen a bizonytalanságon az ellenvélemény, a mely a szerződésszerű lejárat napjának árfolyamát tekinti irányadónak, akkor is, ha a fizetés nem ezen, hanem más napon történik? Nem segit annál a félnél, aki a bizonytalanságot magára vállalta és kiterjeszti a bizonytalanságot a másik félre is, aki pedig bizonyára megadta az árát annak, hogy attól ment maradjon. Az ellenvélemény alapján állva megtörténhetik, a lejárat napján kiderül, hogy az a fél, amelyik az idegen kirovó pénznem kikötésébe beleegyezett, egész más relácziókkal áll szemben, mint amelyek mellett az ő termelési költségei megtérülhetnének, vagy, a melyek alapján ő a továbbeladásra árait megállapította, de hiszen ezt a bizonytalanságot ő magára váflalta; viszont a lejárat után, ha az adós a fizetést nem teljesiti, a „szerencsejáték gyanánt8 előállható nyereség vagy veszteség már azt a felet kisérti, akinek talán tetemes áldozat árán, a maga valutáját kikötni sikerült és a tényleges fizetésnapján őt érheti meglepetés. És igy volna ez az ellenvélemény szerint akkor is, ha az, akinek veszélyére a lejárat utáni árhullámzás tovább folyik, nem az adós és akkor is, ha az adós ugyan ő, de [ a fizetés olyan oknál fogva marad későbbi j időre, amely az ő hibáján kivül állott be. (Pl. I külföldi fizetés tilalma.) Aki, mint Dr. Hevesi, ellentétben másokj kai, akik vele egy véleményen vannak, helyei sen felismeri azt, hogy a szolgáltatás tartalmának pontos meghatározása „a fizetési nap árfolyamának elfogadása mellett is fenforog, ha mértéknek a külföldi pénznemet tekintjük" (Keresk. Jog 3—4. sz. 38. old.), az alig fog ennek következményei elől elzárkózhatni. Be kell látnia, hogy a szerződő felek, akik a tartozást ránk nézve külföldi kirovó pénznemben kontrahálták, a szolgáltatás mértékének azt tekintették; be kell látnia, hogy a feleknek ezzel az akaratával szemben a lejárati nap árfolyamának mértékké emelése olyan beavatkozás a szerződési szabadságba, amely a jogszabály dispozitiv természetével nem fér meg. Mindkét nyomon haladva ugyanarra az eredményre jutok, hogy a törvény rendelkezését és a törvényhozói intencziót helyesen egyedül ugy lehet értelmezni, hogy a lerovó pénznemet is, az átszámítási árfolyamot is a tényleges fizetés napja szerint kell meghatározni. Már idézeU előző dolgozatomban azt a felfogást vallottam, hogy a vitás jogkérdés nem a késedelmes adós kártérítési kötelezettsége szempontjából bírálandó el, mert hiszen ugyanaz a jogkövetkezmény éri a nem késedelmes adóst is, ha véletlenül fizet a lejáratnál későbbi időben; és mert éppen e jogkövetkezmény értelmében, ha a nemzetkőzi valutáris árfolyam ugy alakul, megtörténhetik, hogy a késedelmes adós saját hazai pénzén kevesebbnek fizetésével teljesiti szerződési kötelezettségét, mint kellett volna teljesíteni a lejárat napján. Ezt a felfogást vallom ma is; minthogy azonban dr. Hevesi a szóbanforgó kérdést a késedelem kártérítési következményei szempontjából is tárgyalja és fejtegetéseivel e részben sem érhetek egyet, legyen szabad erre is kitérnem. Véleményem szerint minden károkozó az egész értékcsökkenést kiegyenlíteni köteles, amelyet a károsult vagyonában okozott. A kártérítési kötelezettség mértékét ex ratione iuris csak a kiegyenlítés, a tényleges fizetés napja határozhatja meg. Csak ugy térül meg a károsultnak az, qaod ei interest; már pedig a kártérítésnek ez a czélja. Valahányszor a jog nem a kiegyenlítés, hanem a kártétel napját