Kereskedelmi jog, 1920 (17. évfolyam, 1-22. szám)

1920 / 1-2. szám - A jogeszme halódása

1—2. sz tott, ameddig a mindenkori párluralom. Mikor Pompejus győzött, a Sulla embereitől kobozták el a birtokokat s mikor Caesar győzött, Pompejus emberei lettek szegények. A világhíres Tulajdonjog football volt a Crassusok, Lucullusok, az Antonius és Octaviánok politikai játékaiban, kik hol híveiknek, hol veteránusaiknak adták oda a másét. Az a pompásan körülbástyázott Vagyonjog, mely Róma nagyságának glóriáját még évezredek távoli hátteréből is reánk sugározza és alapja lett a mi czivilizácziónknak, önmagának saját otthonában is csak addig ragyogott, ameddig a politika engedte, a politika pedig mindig háborút jelentett, mely bármely oldalra dőlt is el, az, amelyre ráesett, mindig áldozat lett. A Jog interferencziális életet él, két háború közti keskeny idősávot, hogy ugy mondjam : két hatalmas orkesztrális zenedarab közti pauzális életet. A magánjog fölött mindig ott lóg a véres kard. A szorgalmas, csendes, családias magánjog felmondás és lejárathoz kötött beteges szervezet, melyet minden pillanatban felfal a békétlen vad elemek farkashordája. Nem hozott tehát a mi nemzedékünknek sem uj csapást a történelem körforgása, mely, miképpen valami szörnyű paternosterlift, örökkön-örökké a magasból sülyeszt s a mélységből emel, de szomorúvá és csüggeteggé tesz, népek millióit látni a danaidák szomjas, de telhetetlen hordói melleit elsorvadni s haszontalan kulturmunkát súlyos rabságban egymásra rakni, mikor óhatatlanul föl fog kerekedni ismét a forgó pokol és el fog temetni a felismerhetetlenségig mindent, hogy újból elől kezdhetjük ismét a szétvert munkát. Kimondhatatlanul szomorú a jogeszme vergődését látni, amint most már hat év óta vonaglik az erőszak tiprásai alatt, mely nem kímélte a jogrendszer egyetlen pillérjét sem és mely alatt most is reng még a föld. Hiszen mindig tisztában voltunk azzal, hogy az egyén jogrendje csak a gyengébbik testvére, Ábelje az erősebbiknek, a Kainita jogrendnek, ám azért a töiténelemnek ezen kíméletlen tanulsága csak annál lesújtóbb, mentől erősebben bizonyítja a mivelődés és haladás törvényeinek talányos és emberi megértésünknek megközelíthetetlen voltát. A legjobb hiszemü emberi lélek is meginog ebben az üres malomőrlésben, a kultúra czéljai és irányai felőli hitben, mikor a mivelődés munkáját időközönként árokba sodorja a rég lelánczoltnak hitt őskoroknak mindig meg-megujuló, visszatérő ! rohama, mely az emberiség legnagyobb kérj dései körül zavart és kétséget okoz. Minket ugy neveltek, hogy a törvények ércznél maradandóbb hatályúak s az egyén jogait minden körülmények közt tisztelni kell, de mihelyt az állam a harczi kürtbe fuj, mindez papirlommá lesz, a tulajdon requirálható, a forgalom megakasztható, a kereskedelem államosítható, a szerződési jog és ennek kauzalitásai tótágast állanak s a gula a fejére fordul. I Másfelől igaz, hogy arra is tanítottak, hogy az ! egyén jogélete az összesség szükségletének alá1 rendelendő. A lelki zavai t és elcsüggedést nem ez a magasabb törvény okozza, hanem az a I apasztalat, hogy az államélet sem be-, sem ! kifelé nem fejlődött még jogivá. Ez a meglepő és megkapó helyzet, melyre még eddig alig vetettek ügyet, üti ki egyensúlyából a jogrendet és irtja a czivilizácziót. Fejlődéses törvény, hogy a kisebbszerü alakulatokból bontakoznak ki a nagyobbszerüek, a társadalom pedig nagyobbszerü az egyénnél, de a kultúra nem fejlődik ugyanabban az I ütemben, hanem lassú menetelésben czammog másodfokon, de újra az egyén munkája utján. Jogrendet, tudományt s művészetet nem az állam teremt, hanem az egyén és ha mikor az államok egymás közti életéről ugy tapasztaljuk, hogy csak a maguk vegetatív életét élik és ennek érdekében csak az erőt állítják csatasorba, de ellenben jog, művészet és tudomány csak annyiban jő tekintetbe, amennyiben az erőt szolgálják, akkor a gondolkodó lélek kénytelen megállapítani, hogy az államok élete még nem érkezett el az egyének kultúréletének magaslatára. Megint csak felvetődik a kérdés, hogy ha az állami élet a magasabb érték, akkor az egyéni élet értékei, minők a jog, a művészet és a tudomány, nem-e kis játékai csak az egyénnek, holmi makartcsokrok az ő kis kedvteléseinek és családi örömeinek dekoratív cziczomái közt, mikre az állami élet fentartási küzdelmei közt szükség nincsen? Erre a választ azonban megadja a fejlődés története, csak meg kell azt érteni. Csak a létért való küzdelem törvényeit kell megfigyelni, hogy megtudjuk, hogy amaz elsődleges és barbár, míg a czivilizáczió másodlagos és amaz után következik történésben, mikor az egyénközi