Kereskedelmi jog, 1919 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1919 / 7-8. szám - A fehérpénz jogi sorsa

sz. kereskedelmi Jog 6é 2. A rossz fehérpénz (a fehérhátu álbankjegyek) jogi természetének megítélése végett abból kell kiindulnunk, hogy azok nem lévén az Osztrák-Magyar Banktól kibocsátva, nem bankjegyek. Minthogy az államhatalmat pretendáló tényezőtől lettek kibocsátva és kényszerforgalommal felruházva: voltaképen álczázott államjegyek; de olyan államjegyek, amelyek nem törvényes főhatalomtól, törvényszerű felhatalmazás nélkül helyeztettek forgalomba és igy az állam beváltási kötelezettségét lJ nem involválják. Az álbankjegyeket a "kibocsátó hatalom ugy tüntette fel, mint a korona értékű valuta teljes értékű pénzjegyeit. A valóságban azonban az álbankjegyek mihamarább az értékpénzként szereplő valódi bankjegyektől felismerhetően különböző jelpénzzé (alpénzzé) lettek.2) A forgalomnak az álbankjegyek iránti bizalmatlansága továbbá azokat mihamarább a bankjegyeknél alacsonyabban értékelte. Ez az alacsonyabb értékelés részint abban mutatkozott, hogy az álbankjegyeket a kényszerforgalom ellenére sok helyt mégsem fogadták el; részint pedig abban, hogy az álbankjegyek — legalább a zugforgalomban—többé-kevéstybé határozott disagióba jutottak a valódi bankjegyekkel szemben. Ily módon az álbankjegy, kényszerforgalmának ideje alatt is, kezdett önálló, alacsonyabb értéket kapni és igy azon az úton volt, hogy a valódi bankjegy mellett önálló — depreciált — értékpénzzé alakuljon át.3) Ez a folyamat a- sokféle kényszerintézkedés következtében, mely a forgalom számos viszonylatában az álbankjegyet a valódi bankjegygyel egyenértéküként tudta forgalomban tartani (fix árudijszabások, az álbankjegyek vásárló képessége a szoczializált üzemekben stb.), nem jutott teljes kialakuláshoz. És igy az álbankjegy mindvégig hybrid pénzjegy maradt: félig a bankjegy egyenértékű párdarabja, mondjuk a koronaérték jelpénze, félig pedig depreciált önálló értékpénz. A Friedrichféle augusztusi rendelet lezárta a folyamatot azzal, hogy az álbankjegy névértékét 4/& részben demonetizálva, azt — ideiglenesen — V5 részben, mint a koronaérték kisegítő alpénzét 1) Helfferich: Das Geld. (III. kiad.) 350. 1. 2) V. ö. Grosschmid : Fejezetek kötelmi jogunk köréből (II. k. 320—321. L). 3) Az ilyen átalakulás folyamatáról I. Grosschmid id. h. II. 335. I tartotta fenn, vagy helyesebben szólva, a közjogilag eredettől érvénytelen, csupán tényleges fQrgalrrSi pénzjegyet névértékének 1/t részében jogilag érvényes forgalmú (beváltási kötelezettséget involváló) pénzjegy erejére emelte. Ámde, akármiképen minősitsük is pénzrendszerünk szempontjából ezeket az álbankjegyeket, annyi bizonyos, hogy azoknak a kibocsátása nem jelentett valutaváltozást. A koronaérték— háborús eltorzulásában — továbbra is érintetlenül megmaradt, az uj álpénzjegyek kibocsátásával csupán uj fizetési eszközök jutottak a forgalomba, melyek ott de facto al- vagy segédpénzként szerepeltek, majd a valódi bankjegyekhez változó értékviszonylatba jutottak, mignem végül névleges értékük nagy részét elveszítvén, 1/b-Tész törvényes értékrelációnál állapodtak meg. 3. A fenti jogi minősítésből szükségszerűen következik a fehérpénz-rendeletnek 1. §-ában foglalt alapelv, amely szerint a fehérpénz depreciációja a pénztartozások teljesítésére elvileg nincsen semmi befolyással. Azt voltaképen ki sem kellene mondani, hogy a koronaértékben kirovott pénztartozást, ameddig valutánk meg nem] változik, a koronaérték törvényes fizetési eszközeiben kell leróni. Amit az 1. §. jogtételül kimond, az voltaképen csak annyi, hogy a fehérpénz forgalmának idejében keletkezett pénztartozásra nézve külön kikötés hiányában nem lehet kirovó pénznemül a fehérpénzt tekinteni; hanem a rendes koronaértéket. Igaz ugyan, n°gy egy időben (ez év július havában), amikor a zöld- és fehérpénz a valódi bankjegyeket a forgalomból úgyszólván teljesen kiszorította, ezzel kapcsolatban az árukereskedésben az árak igen magasra szöktek fel, amiből azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy az ekkor kikötött vételárak fehérpénzben (mint disagióban lévő önálló értékpénzben) lettek kiróva. Ez azonban egyoldalú és felszínes következtetés lett volna; mert a drágaságnak más okai is voltak, mint a fehérpénz infláció (mutatja a nagy árdrágulás az augusztusi átalakulást követő fehérpénzmentes forgalomban), s hozzá még a rossz fehérpénz mellett jó fehér- és postatakarékpénztári (zöld-) pénz is volt ugyanakkor forgalomban. Az adós tehát a fehérpénz forgalma idejében (f. év aug. 15. előtt) keletkezett, koronaértékre szóló pénztartozását teljes névértékben, „jó pénzben", vagyis a teljesítés idejében for-