Kereskedelmi jog, 1917 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1917 / 21-22. szám - Dijszabás-alkalmazás előírás hiányában

216 Keresked eredményekre fognak vezetni, ha czéljuk a vállalatok ós intézetek megerösitése, a jövő súlyos feladataihoz edzése, ós betartják azt a határt, azt a mórtéket, amelyet a vállalkozások gyümölcsöztető képessége szab meg. Egészségtelenekké csak akkor fajulnának, ha akkora tőkéket halmoznának ful egyos vállalatoknál, amelyeknek forgatására, gazdasági kiaknázására a vállalatok képteleneknek bizonyulnának. Ha már most a mi specziális viszonyaink között azt az okot vizsgáljuk, mely a német kormányt az engedélyezés rideg gondolatával megbarátkoztatta, akkor meg kell állapitanunk, hogy nálunk az eddigi ós ezutáni hadikölcsönők sikerét elsősorban a bankok biztosították, illetőleg fogják biztosítani. Azt az óriási betéttömegot, amely náluk felgyülemlett, a mai rendkivüli gazdasági viszonyok között nem is tudnák másképpen és jobban gyümölcsöztetni, mint hadikölcsönbe fektetéssel. A tőkeeniolések korlátozása, hatósági engedélyhez kötése tehát a mi specziális viszonyaink között többet ártana, mint használna maguknak a hadikölcsönöknek is. Xem volna helyes gazdaság-politika az államtól, ha azoknak az intézeteknek megerősödését, üzemkibővitését gátolná, amelyek az ő hitelszükségleteinek kielégítésénél elsősorban jöhotnek számításba. Maradna az állami beavatkozás részérő még az adó alól való menekülés és az egészségtelen, túlzott tőkeszaporitás esete. Az elsőnél a pénzügyi hatóságok, végső esetben a minisztérium megvédhetik az állam érdekét, anélkül, hogy a tőkeemelés kényes kérdéséhez kellene nyúlni. Az első üzleti évben ugyanis, amikor az abnormis nyereség nyilvánosságra kerül a mérlegben, a nyereséget a maga teljes összegében veszik amúgy is a hadinytreségadó alapjául. Olyan esetben azonban, amidőn ez a nyereség tőkévé állandósult és ennek folytán a vállalat hitele ós életképessége is megizmosodott, az adóban beálló csökkenéssel szemben busás rekompenzácziót kap az állam egy nagyobb vállalatban, amely a dolog természete szerint nagyobb adót fog a tőkeemelés után fizetni. Azt megállapitaui viszont, hogy mikor lépi tul a tökéjót gyarapító vállalat a határokat, sun törvénynyel, sem hatósági engedólylyel nem lehet. A minden törvényes szabálynál eresebb gazdasági törvények elvégzik ezt a mérséklést a saját erejiikkol. Az a vállalat, amolynek tőkéje az elérhető czcl mellett tu'uagynak bizonyul, a saját jól fölfogott érdekébon sietni fog alaptőkéjét leszállítani. Szilárd meggyőződésünk, hogy részvénytársasági jogunkat sürgősen és alaposan meg kell reformálnunk. Már most kell annak útjába állani, hogy a háború után meginduló spekuláczióval felburjánzó irreális vállalkozás magát erre a társasági formára vesse. Ezt azonban elérhetjük a liberális, el mi Jog 21—22. sz. normatív szabálijok rendszerének megfelelő kiépítésével is és nincs szükségünk arra, hogy az engedélyező rendszernek bármiféle formában ós téren ismét helyet szorítsunk. Szigorítsuk a tőkeemelés roálitását; de ne álljunk annak útjába, hogy vállalttaink indokolt és reálisan mogvalósitott alaptőkefelemelésekkel magukat a jövő nagy gazdasági feladataiűak elvégzésére képessé tegyék. (Kö.) KÜLÖNFÉLÉK. Xüijszabás-alkalmazás előírás hiányában A kir. Curia lapunk inai számában közölt 705. 11)17. P. ÍV. számú Ítéletében a nemzetközi vasúti díjszabási jog egyik nagyfontosságú kérdésében döntött. Valutánk mai helyzetónok velejárója az a beállítás, ainalyben a kérdés a kir. Curia elé került. A koronának a külföldi valutákhoz viszonyított nagymértékű értékcsökkenése vonta maga után, hogy nemzetközi vasúti szállítmányok esetén az egész szállítási útvonalra idegen pónzegységben (márkában, frankban) kifejezett közvetlen díjtétel a magyar czimzottre nézve drágább, mint az a fuvardíj, amely a szállításban részes vasutak hazai pénzegységben kifejezett helyi díjszabásainak alapulvételével képződik. Az a kérdés, hogy a vasút az ugyanazon a szállítási útvonalon egymással konkuráló közvetlen díjtételt, avagy a helyi dijszabások alapján képződő tört díjszámítást tartozik-e alkalmazni, csupán erre a specziális esetre való formulázása a nemzetközi vasúti fuvarozási jog átfogó, nagy jelentőségű kérdésének, hogy abban az esetben, ha ugyanazon szállítási útvonalon több dijszabás alkalmazható, melyiket kell a vasútnak alkalmaznia és hogy igényelheti e a feladó előírás hiányában is a legolcsóbb díjszabás alkalmazását. A kir. Curia Ítélete tulajdonkópen erre a kérdésre adja meg a választ. Maga a döntés helyes, megegyezik a berni egyezmény rendelkezéseivel, a nemzetközi vasúti jogi irodalom és joggyakorlat erre vonatkozó felfogásával. Az indokoláshoz azonban szó fór. Egyik irányban többet mond annál, ami feltétlenül helyes és a nemzetközi egyezményből következik, másfelől viszont keveset mond és pedig épen abban az irányban, amelyben a kir. Curia állásfoglalását különös érdeklődéssel vártuk. A kir. Curia helyesen állapítja meg, hogy a feladó jogosult az alkalmazandó dijszabást o'öirni és hogy a vasút az ilyképpon előirt dijszabást alkalmazni tartozik. Túlmegy azonban a nemzetközi egyezmény rendelkezésein az a további megállapítása, hogy a feladó az alkalmazandó dijszabást előírni köteles. Ily kötelossóg sem a nemzetközi egyezmény 6 czikkéből, sem egyéb rendelkezéseiből nem deriválható. A feladó tehát azzal, hogy az alkalmazandó dijszabást nem írja elő, nem kövot el oly