Kereskedelmi jog, 1909 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1909 / 23. szám - A váltó utólagos telepítése a leszámítolási forgalomban. [1. r.]

492 birói gyakorlatunk nem magát a telepítést, hanem csak az utólagos egyoldalú telepítést tilalmazza. Az alábbiakban rá fogunk térni arra, hogy ez az utóbbi tilalom a leszámítolási forgalomban csaknem egyértelmű a telepítés általános eltiltásával, mert az előzetes telepítés gyakorlati keresztülvitele rendkívüli nehézségekbe ütközik. Vizsgáljuk már most azt a kérdést is, hogy az utólagos telepítés — ösmertetett előnyeitől eltekintve — jár-e valamely gyakorlati joghátránynyal a váltóadósokra nézve? Az egyedüli joghátrány az volna, ha az elfogadó abban a jogi meggyőződésben, mikép a váltót a lejáratkor néki fogják fizetés végett bemutatni, készen tartja a váltóösszeget s váltóját a telep helyén mégis megóvatolják. Ez az eset t. i., hogy a fizetni akaró váltóadós és a váltóhitelező egymásra ne találjanak, a leszámítolási forgalomban nem szokott előfordulni. Az ebbe a forgalomba belépő váltó adósok az országos szokás alapján tisztában vannak azzal, mikép a váltót nékik kell a lejáratkor a leszámitoló pénzintézetnél kifizetnek vagy egyéb módon rendezniük. „A súlyos következményekkel jövő óvás felvétele előtt a bankok rendesen ismételten felszólítják a váltó intézvényezettjét, hogy az ügyet az óvásra megszabott 48 órai határidőn belül rendezze." (Schack: A magy. kereskedő könyve. III. köt. 90. 1.) Az üzleti hírnevére féltékeny kereskedő nem is várhatja be, hogy leszámítolt váltóját a hitelező mutassa be néki fizetés végett. Ez a bemutatás ugyanis csak az óvatolási időben (V. T. 41. és 102. §§.), tehát akkor történhetik, midőn a hitelezőnek — az azonnali fizetés elmaradása esetére — az óvatoláshoz való joga is megnyílt és amikor az óvástölvétel ténye az adós hon nem léte, vagy más előre nem látható ok miatt könnyen bekövetkezhetik. Már pedig- a kereskedővilágban a vagyoni dekadenczia, a fizetésképtelenség előjelének tekintetik, ha a kereskedő váltóját megóvatolni engedi. Összegezzük már most az eddig előadottakat. Láttuk, hogy a váltóleszámitolási üzlet évi forgalma milliárdokra rug, hogy ebben a hatalmas üzleti folyamatban az utólagos telepítés nemcsak elszigetelten itt-ott, hanem ország minden részében üzleti gyakorlatként áll fenn, hogy ez a gyakorlat a hitelező és az adós érdekeit egyaránt szolgáló czélszerüségi és gazdasági okok eredményeként fejlődött ki s végül, hogy ez ellen a szokás ellen — szürke elméleti aggályokon kivül — komoly gyakorlati ellenvetés nem tehető. Az utólagos telepítés ellen kifogásokkal élő váltóadósoknak önmagában véve tekintélyes száma az országos forgalom arányaihoz és az utólagos telepítés általános gyakorlatához viszonyítva végre is csekély töredéket képez és az ilyen tárgyú perek egész anyagának ösmerete aziránt sem hagy kétséget, hogy rendszerint nem az utólagos telepités és illetve a fizetés végetti bemutatás szabálytalansága folytán megsértett jogérzetük kényszeritette védekezésre a váltóadósokát. Ezekben a perekben ugyanis igen gyakran azt tapasztaljuk, hogy a váltóadós megtagadja váltói aláírásának a valódiságát, kétségbe vonja a váltó értékének kézhez vételét és a szokásos többi kifogások skáláján végig haladva, legvégül afféle váltójogi „en tout casa gyanánt használja az utólagos telepités jogtalanságára alapított kifogást, amely esetleg akkor is elháríthatja róla a marasztalás veszélyét, ha többi kifogásai alaptalanoknak bizonyulnának. És éppen az ilyen perekben való döntés sérti, illetve kell, hogy sértse a biró természetes jogérzetét, mert a fizetés végetti bemutatás formaságai miatt menti fel kötelezettsége alól azt a váltóadóst, aki a perben félreismerhetlen kifejezést adott annak, hogy kötelezettségét fennállónak már eredetileg sem tartotta és hogy ennélfogva az ő szempontjából a bemutatás módozatai valóban a legridegebb alakiság tekintete alá esnek. A törvénykezés terén szerzett általános tapasztalat sem ingathatja meg tehát annak az állításunknak az elfogadhatóságát, hogy az utólagos telepités megengedett volta a leszámitolási forgalomban érdekelt hitelezők és adósok közmeggy özödésének megfelel. A forgalmi élet megfigyeléséből ezek szerint arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a váltó a német váttórendszabály és az ezt követő váltótörvényünk megalkotói előtt szem előtt tartott Jipikusu formáját (telepitetlen váltó) a letelt évtizedek alatt a leszámitolási üzlet forgatagában elvesztette és a váltókötelezettség ebben az üzleti viszonylatban az u. n. „Holschuld*-hói „Bringschuld'-á változott. A judikatura és az élet felfogása közötti összeütközés pedig atra vezethető vissza, hogy a birói gyakorlat a váltót, mint a modern hitel-