Kereskedelmi jog, 1907 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1907 / 4. szám - Kartellek, trösztök. Baumgarten és Meszlény könyve. [Könyvismertetés]

4. sz. télhez kivarrják kötni a kartellek jogképességének elismerését. Első sorban a kartell nyilvánossághoz, melynek keresztülvitelére még Klein-nak az insbrucki német jogászgyülésen elhangzott éleselméjü fejtegetései után is nagy súlyt helyeznek. A nyilvánosság megvan: nagyobb akármilyen hivatali nyilvánosságnál. Nem több hivatal kell nekünk, hanem több gyár és több népiskola. Minden uj hivatal uj közigazgatási kihágások tenyésztőhelye. Kihágási nemeink sokasága tekintetében már eddig is a müveit népek élén haladunk. Szaporitsuk-e ezeket, teremtsünk még több korlátot az egyén cselekvési és munkaszabadságának megnyirbálására ? Azt vélve, hogy a mai államhatalomnak nem áll rendelkezésére elég eszköz a kartellek fékentartására, ujakat óhajtanak teremteni Ilyen alkalmas eszköznek tekintik az oly intézkedések megtételét, melyek ,nemcsak megtiltják, hanem meg is akadályozzák, hogy a kartellek választott bíróság Ítélkezésének vessék magukat alá és ez uton mintegy a jogrenden kivül helyezkedhessenek." Ajánlják ennélfogva a választott bíróság ítéletei végrehajtásának megtagadását. Ezt a csatabárdot vagy más nevü bárdot nyilván az osztrák törvényhozás arzenáljából szedték ki. Erős vád és nagy bizalmatlanság a felek bizalmának letéteményeseivel, az önként választott bíróságokkal szemben. Hát a jogrenden kivül helyezkedik az, aki magát ezek ítéleteinek aláveti ? Vájjon a jogrend csupa mozdulatlan paragrafusból áll-e és nem tartozik-e hozzá a mindenhová elható jogérzet egyre megújuló, szakaszokba nem zárható, szabad alkotása is ? Az elvállalt kölcsönös kötelezettségek kölcsönös tisztességes teljesítése, nem pedig előbb az intézmény előnyeinek kihasználása, azután pedig a szó hűsége alól jogi formák segélyével való kibúvás, — ezt kívánja biztosítani a választott bíróság kikötése a kartellszerződésben. Ám legyen szabályozás és ha kell, rendszabályozás kifelé, a harmadik személyekkel, az egész gazdasági renddel szemben: de belül, a kartell tagja között, ne illesse törvényes praemium a szószegőt. Ajánlják továbbá azt, hogy az állam a kartell feloszlatásának jogát tartsa fenn magának. Az ötlet első pillantásra tetszetős, könnyen hozzánk, férkőzik, mert már járt utja van az egyesületek alapszabályaiban fentartott feloszlatási jogban. De tényleg számtalan nehézségbe ütközik. El is tekintek attól, amit szerzők ma79 guk is belátnak, hogy a szervezetlen, csak szerződésen alapuló kartellen nincs mit feloszlatni, a szerződéseknek és különösen az azok alapján már kötött ügyleteknek „hatósági megsemmisítése" bábeli zűrzavart okozna. De vegyük csak azt, hogy közkereseti, vagy betéti társaságot, szövetkezetet vagy részvénytársaságot lehet-e közigazgatási uton feloszlaini? Mily beláthatatlan peispektivája nyilik itt a hatósági önkénynek, mely esetleg évtizedek óta fennálló közgazdasági intézményeket eltörülhet a föld színéről! Mily ellenállhatatlan nyomás a politikai zsarolás szolgálatában, — mily kényelmes bosszú a múltért — mily pompás eszköz kényelmetlen versenytárs eltávolítására! És ha ez a szervezet nemcsak karteliközpont, hanem más üzletei is vannak, bank-, áru-, jelzálogüzlete, az egészet akarják-e sújtani, avagy csak részleges feloszlatást kimondani? Minden ily feloszlatás egy rettenetes destrukczió vo'na, melynek elsősorban a közvagyon vallaná kárát. Szerzők nem sokat várnak azon intézkedésektől, melyekkel az állam vagy a közgazdaság más érdekű elemei a kartellek hatalmát ellensúlyozhatnák. A megoldást a fent felsorolt előfeltételek mellett másban vélik feltalálhatni. Ez pedig az ipari nagyvállalkozás erélyes progresszív megadóztatása és egyúttal a fogyasztó adóterhének megfelelő arányban való csökkentése. Amennyire helyes a progresszív adózási rendszer czéltudatos keresztülvitele, annyira eltévesztették szerzők annak a kartellekre való különleges alkalmazását. Tételük már alapjában véve hibás: nem indul ki a jövedelem kisebb vagy nagyobb voltából, hanem abból, ki a nagyipari termelő és ki a fogyasztó. Amannak a vállaira kell rárakni szerintük minél több terhet, emezéiről pedig ugyanannyit levenni. Ebben a felfogásban nincs igazság. Az a nagyiparos lehet ugyan szegény ember, jövedelme lehet nagyon csekély, viszont vannak milliomos fogyasztók, olyanok is, kik semmi egyebek. Persze érthető szerzők tévedése, ha kiinduló pontjukat ismerjük, mert ők az exorbitáns jövedelmek egyetlen számbajövő székhelyének a nagytőkét foglalkoztató nagyipari és nagykereskedelmi forgalmat tekintik. Ez sehol sem áll, de különösen nem oly országban, mely a morbus latifundiben szenved. Számadataik e tekintetben éppenséggel nem meggyőzők, mert arra nem terjeszkednek ki, hogy az ipari vállalatok jövedelmüket mily befektetett tőke után élvezik, valaKereskedelmi Jog