Kereskedelmi jog, 1905 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 1. szám

8 1. sz. lyon kivül az 1868: LIV. t.-cz. 173-177. szakaszait Joggyakorlatunk erös ingadozást mutat, hol az 1868: LIV. t.-cz. irányelveit alkalmazza, hol a kereskedelmi törvénynek rendelkezéseit. Ily vi-zonyok között csak a helyes törvénymagyarázat döntheti el a kérdést. Az 1868. évi perrendtartás a törvényes, legális, kötött bizonyítási elven áll, a sommás eljárási törvényben a szabad bizonyítás rendszere van meghonosítva s nagy részben a rendes eljárásra is kitérj sztve. Nézetünk szerint a szabad bizonyítás elve mellett, nem szükséges, hogy a kereskedelmi könyvek bizonyító erejére az általános szabályoktól eltérő positív szabályok alkottassanak. A kereskedelmi könyvek nem az 1868: LIV t.-cz. 167. és 168. §§-ai szerint kiállított magánokiratok, — ezekre vonatkozólag tehát felesleges, sőt veszélyes is törvényes bizonyítási szabályokat alkotni, — ezek bizonyító erejét a sommás törvény 64. § -a szerint a biró szabad mérlegelésének kell átengedni. Ily álláspontot foglal el a német törvényhozás is. A régi német kereskedelmi törvény 34 — 36 , 37. 2. bek, 39., 77., 78., 72. 2. bek., 488., 494. és 899. szakaszai szerint a szabályszerűen vezetett kereskedelmi könyveknek fél, sőt bizonyos esetekben teljes bizonyitó erő tulajdonittatott. A német birodalmi perrendet életbeléptető törvény (1877. január 30) 13. §-a a kereskedelmi törvénynek ezen intézkedéseit hatályon kivül helyezte. Az 1897. évi május 10-éröl kelt uj német birodalmi kereskelmi törvénykönyv 38—47. szakaszaiban pedig, a melyek a kereskedelmi könyvek vezetéséről intézkednek, a bizonyitó erő tekintetében semmi rendelkezést nem tartalmaznak. Daczára annak, hogy a logikai következetesség azt kívánja, hogy a szabad bizonyítás rendszerénél a kereskedelmi könyvek bizonyitó erejének külön szabályozása maradjon el, mégis ugy a sommás törvény, mint az uj perrendtartási törvényjavaslat a kereskedelmi törvényben a kereskedelmi könyveknek, valamint az alkuszok naplóinak és kötjegyeinek bizonyitó erejére vonatkozó szabályait fentartja. E szabályok a perrendtartási törvényekben azért nem voltak módosíthatók, mert azok egy HorvátSzlavon-Dalmát országokkal közös törvényben foglaltatnak. A kereskedelmi törvény intézkedéseinek fentartása nem oldja meg azt a vitás kérdést, hogy az 1868: LIV. t.-cz. 173—177. §§-ai hatályon kivül vannak-e helyezve vagy sem. Wetzel: ,System des ordentlichen Civilprocesses" czimü munkájában és ennek nyomán Zlinszky „A bizonyítás elmélete" czimü könyvében igen tariulságovan előadva történelmi alapokon, hogyan fejlődött ki a kereskedelmi könyvek bizonyitó ereje ugy a külföldön, mint minálunk. A forgalmi élet fejlődésével a kereskedelmi könyvekbe bevezetett adatokat és tényeket a hitel érd kében kívánták biztosítani. A könyvek helyes vezetésére nézve alaki biztosítékokat követeltek s felállították azon szabályt, hogy teljes bizonyitó erővel ruháztattak fel azon kereskedő könyvei, a ki üzlete megkezdésekor esküt tesz arra, hogy könyveit rendesen fogja vezetni. A kereskedelmi könyvek hiiele az azokat vezető személyek hitelességében s az általuk letett eskü által nyújtott biztosítékban lelte indokát Ezzel a felfogással szemben kifejlődött egy más irány is, mely nem annyira a könyvek vezetésének helyességére fektette a fősúlyt, de arra, hogy a könyvekben foglalt lételek valódisága pótesküvel teljes bizonyitó erőre emelkedjék. Magyarországban az 1723: LIII. t -cz. intézkedett először a kereskedelmi könyvekről. E törvény szerint a szabályszerűen és rendes alakban vezetett könyvek, ha az azokba történt bevezetések helyessége pótesküvel meg lett erősítve, teljes bizonyítékul szolgáltak. Az 1840: XVI. t-cz. 12. és következő szakaszai valamint az 1868: LIV. t.-cz. 173. és 177. § ai és a kereskedelmi törvény 1875: XXXVII. t. cz. 31—36. és 541—543. §§-ai részletesen szabályozzák e kérdést. Ezen törvények mind megegyeznek abban, hogy a kereskedelmi könyvek bizonyítékot képeznek ugyan, de ez nem lehet teljes. Nézzük csak — a joggyakorlat néhány esetén elindulva, — hogy mit bizonyítanak a kereskedelmi könyvek. A kir. Guria általánosságban kijelenti, hogy a kereskedelmi könyvek csak azokra a ténykörülményekre nézve birnak bizonyitó erővel, amelyek a könyvvitel szabályai szerint bevezetés tárgyát képezik és amelyek a kereskedőnek saját tényeire vonatkoznak, a megrendelés és az átvétel pedig nem az. (Pl. C. 1898. október 28. 902. sz. Polgári Törvénykezés XXXVII. 9. M.; C. I. G. 172/97. szeptemberi. Fabinyi: Felülvizsgálati határozatok). A kereskedelmi könyvek nem képeznek bizonyítékot arra a vitás ténykörülményre nézve, hogy azokat a kötvényeket és dijnyugtákat, melyeknek értékével az adós megterheltetett, tényleg át is vette. (C. 1903. június 25. 735/1902. Orecsák: Curiai határozatak.) A kereskedői könyvek csak a jogczimre és mennyiségre, de nem az üzlet létrejöttére nézve, vagyis nem az áruk megrendelése és átadása, illetve átvétele tekintetében szolgáltatnak részbizonyitékot. (444/81. Dt. r. f. XXVIII. Márkus I. 475. és kassai tábla 1891. nov. 12. 182. Márkus III. 128.) A könyvek bizonyitóereje nemcsak tevőleges, hanem nemleges irányban is érvényesíthető, a mennyiben ugyanis valamely bevezetés hiánya az annak tárgyát képező tény meg nem történte mellett használható bizonyítékul. (G. 525/76. Dt. rf. XVII 104. Márkus I. 476) A kereskedelmi könyv nem bizonyíték arra,