Kereskedelmi jog, 1905 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 1. szám

1. 8Z. Kereskedelmi Jog a fizetés hiánya miatti óvást pedig a postahivatalnokok és levélhordók hatáskörébe utalta, miglen az 1879. május 30-iki törvény most már az elfogadás hiánya miatti óvást is a postai személyzetre, még pedig annak 21-ik életévöket betöltött nő tagjaira is bizta. A más országok törvényhozásaiból fentismertetett példák kettőt tanúsítanak. Egyik az, hogy mindinkább tért hódított az az eszme, hogy az óvási eljárást a maga ünnepélyes formájából ki kell vetkőztetni, a forgalom mai igényeinek megfelelően át kell alakítani, egyszerűsíteni, a másik pedig az, amiből az előbbeni folyik, hogy az óvás nem alapja, nem forrása a visszkereseti jognak, hanem csak a bemutatásnak mint amannak egyedüli alapja és forrásának bizonyítéka, amely czéljának nem csak elavult solennitási formájában, hanem mindazokban az alakzatokban szolgálhat, amelyek a bizonyítás szabad mérlegelésének mai korszakában elégségeseknek látszanak a bemutatás tényének igazolására. Ez a kettős tanulság pedig már magában véve elegendő annak a követelésnek a megokolására, amelyet a jelen soraink szolgálni kívánnak és amely az óvási intézmény eltörlését tűzte ki czéljául. Nem akarunk azonban a külföldi példákra való hivatkozásnál megállani, nem akarunk csak egyszerűen reámutatni arra, hogy ime, amit a váltójog nemzetközi területén külföldön megtettek, azt utánoznunk nekünk is szabad, sőt kell, hanem fel akarjuk tárni a magunk részéről is az okokat, amelyek annak kijelentésére indítanak bennünket, hogy az óvás intézményét, ugy amint az ma fentáll nálunk, eltörölni nem csak szabad, hanem mielőbb kell is. Valamely intézménynek fentartása csak addig indokolt, amig annak a czélnak és pedig jól szolgál, amely czélnak köszöni megalapítását. Az óvás a bemutatás bizonyításának eszköze csupán. Hogyan szolgálja az óvás ma ezt az egyedüli czélját ? Minden eszköz, hiszen bármilyen intézmény is csak az, csupán addig szolgálja jól és megfelelően bevallott czélját, mig ennek a czélnak elérését lehetővé teszi a nélkül, hogy ez által más érdekek megsértessenek. Azok az okok, amelyek a váltóóvás intézménye czélszerüségének kérdésében sulylyal bírhatnak, kétfélék lehetnek. Vagy olyanok, amelyek a váltó gazdasági rendeltetését tartva szem előtt, a gazdasági, a forgalmi életből meritvék, vagy olyanok, amelyek a váltó jogi természetét tekintve, a szorosabb értelemben vett jogi felfogásban gyökeredzenek. A váltóforgalomban érvényesülő gazdasági tekintetek ugyan mivel indokolhatnák egy olyan intézménynek a fentartását, amely ezt a forgalmat egyrészt felesleges és a váltóhitel olcsóságát súlyosan érintő költségekkel terheli meg, másrészt pedig egy pusztán formális, blanqiíettáris teendő elvégzésére oly jogi képzettséggel biró munkaerőket vesz igénybe, amelyek talán eredményteljesebb munkára volnának hivatva? Hiszen épen az a most emiitett költségszempont már magábnn véve is elég hatalmas érv volna arra, hogy az óvás eltörlését követeljük, mert hiszen épen a hitel terén, amely hitelnek szolgálni a váltónak ma egyedüli rendeltetése, az a tetemes költség, amelylyel minálunk ma még a váltóóvás jár, egy olyan nyomasztó teherré lehet, amely a váltótorgalommal összekötött czélt, t. i. az egészséges hitel közvetítését, egyenesen lehetetlenné teszi. De hát nézzük, melyek azok a jogi életből merített okok, amelyek az óvás intézménye czélszerüségének megbirálásánál sulylyal bírhatnak. Minthogy az óvás nem csak a visszkereseti, hanem a valósággal telepitett váltóknál az egyenes váltókereseti jog fentartása szempontjából is bir fontossággal, azt kell vizsgálnunk, hogy ugy a váltó alapján jogosítottnak, mint a váltó alapján kötelezeitnek érdekei mennyiben vannak megóva és érintve az óvás intézménye által. Első sorban azt elemezzük, hogy a váltóbirtokos jogi érdekeinek szempontjából nélkülözhetetlen eszköz-e az óvás? Az óvás a váltóbirtokos avagy beváltás esetében a visszkereső részére csupán azért szükséges, hogy meg nem támadható bizonyítékát szolgáltassa annak, hogy a váltó elfogadás avagy fizetés végett bemutattatott. Ezeken kivül még a névbecsülő fizetőnek is szüksége lehet rá, hogy a fizetésnek ily czimen történt teljesítését igazolhassa. Ha ez az úgynevezett ünnepélyes aktus tényleg megtámadhatlanul bizonyítaná a visszkereseti, illetve bizonyos esetekben a kereseti jog megállapítására is szükséges bemutatást, akkor talán a váltóbirtokos, illetve visszkeresö előző vagy névbecsülő érdeke indokolhatná bizonyos mérvben ennek a solennitási alakzathoz kötött elavult intézménynek a fentartását. De a mikor ez az óvás is, mint minden más közokirat, még tartalmára nézve is ép ugy megtámadható, mint minden más okirat, amely esetben csakis az ellenbizonyítási kötelezettség hárul a perrendtartás 165. §-a értelmében a megtámadóra és amikor állandó birói gyakorlatunk szerint az óváslevélnek az óvatoló személy mulasztására visszavezethető bármilyen hiánya, az óváson kivül nyújtott bizonyíték által többé ki nem egészíthető és ennek folytán a váltóbirtokos nem egy esetben jut abba a szerencsétlen helyzetbe, hogy a rajta kivül álló harmadik személy esetleges mulasztása okából elesik attól, hogy jogos követelését váltói uton behajthassa és amikor birói gyakorlatunk az óvásnak a váltótörvény 99. §-ában meghatározott tartalmát érvényességi kellékeknek kell, hogy elfogadja, amely érvényességi kellékek egyikének is hiánya nemcsak az óváslevélnek, hanem az egész óvási eljárásnak a szabálytalanságát és ennek következtében magának a kereseti, illetve visszkereseti jognak az elvesztét vonja maga után, — akkor, ha kiemeljük