Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - Vallomástételi és igazmondási kötelesség a polgári perben. [Előadás a Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának 1947. november 28-án megtartott ülésén]

21 Helytelen tehát a polgári perrendtartásnak a hivatás titoktartás tekintetében ma fennálló rendszere. Ami pedig a tanú megesketésére vonatkozó rendelkezéseket illeti, már a polgári perrendtartás tervezetének megalkotásánál meggondolás tárgya volt, hogy vájjon a tanut előzetesen vagy utólag eskessék-e meg. Az a kérdés, hogy mindkét eskü alkalmaztassák, nem került szóba, annak ellenére, hogy a rendelkezés a kánonjqgi perben ma is fennáll.30 A vitát a törvény akként döntötte el, hogy a tanut a valóság felderítésének kötelességére előzetesen figyelmeztetni rendelte, majd pedig előírta az utólagos eskü kivételét. Ám a két rendelkezés között lényeges eltérés van és még nagyobb az eltérés a törvény rendelkezése és annak gyakorlati alkalmazása között. Míg ugyanis a 305. § arra kötelezi a bírót, hogy a tanut figyelmeztesse, miszerint „a teljes és tiszta valóságot" köteles elmondani, mert vallomására esetleg esküt tesz, addig a 310. § szerint az esküt arra kell letenni, hogy a tanú „igazat" mondott és abból nem hallgatott el semmit. Arra nem is kell külön rámutatnom, hogy ezek szerint az első esetben a törvény „valóságról", a második esetben pedig „igazságról" beszél. Erősen kifogásolható azonban az, hogy a két §. egyéb szóhangozata között is olyan eltérés van, amelyet a tanú a hozzá — egyébként iis a szokás folytán monotonná vált módon intézett közlésből — nem észlelhet. Ha ugyanis a tanut arra figyelmeztetik, hogy a teljes valóságot köteles elmondani, mert utána a vallomására megesketik, még pedig olyan esküszöveggel, amely szerint „az ügyre vonatkozólag semmit el nem hallgatott", akkor a tanut figyelmeztetni kellene a vallomástételt megelőzően, hogy esküje milyen szövegű lesz. Ez az eltérés megint felveti annak gondolatát, vájjon nem helyesebb-e egy megfelelő szövegezésű esküt a tanutói előre kivenni, hogy a tanú lássa, mire tesz esküt és ennek folytán elbírálhassa a kihallgatása során, hogy letett esküjével ellentétbe kerül-e vagy sem. Nem volna helytálló e megjegyzéssel szemben az az észrevétel, hogy a tanú megesketése előtt módosíthatja a vallomását, mert a tanuk túlnyomó nagyrésze a bíróság előtt sajátos lelkiállapotba kerül, amelynek következménye a kritikai érzék bizonyos korlátozása és a minél előbb való szabadulás vágya. E hatások alatt a tanú csak az esetek nagyon csekély számában tudja ellenőrizni a letett Vallomását a leteendő eskü jelentőségével kapcsolatban. Gyakorlati jogásznak nem kell külön mondani, hogy milyen gyakori az az eset, amikor a tárgyalóteremből eltávozó tanú a folyosón teszi szóvá elő nem adott tudomását és mtidőn azt a kérdést intézik hozzá, hogy miért nem tett arra vallomást, a válasz vagy az, hogy erre nem kérdezték meg, vagy hogy fogalma sem volt arról, hogy a kérdésnek jelentősége van a perben. De etekintetben a feleket és képviselőket sem terheli felelősség, mert 30 L. Sipos István : Egyházi perrendtartás köteléki, felszentelés elleni és büntető ügyekben, Pécs, 1943. 31. és íköv. lap ; az eskü jogtörténetére : Móra Mihály : Die Frage des Zivilprozesses und der Beweisla&t bei Gratian, Pécs, 1937. 45 s köv. lapjain.