Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - Vallomástételi és igazmondási kötelesség a polgári perben. [Előadás a Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának 1947. november 28-án megtartott ülésén]

19 maga ellen dehonesztáló adatot szolgáltató tanút és azokat, akik a hivatásuk keretében szerzett adatokról lennének kénytelenek vallomást tenni, feljogosítja a vallomástétel megtagadására. A tanú megesketése tekintetében pedig a törvény 305. §-a akként rendelkezik, hogy a tanút kihallgatás előtt figyelmeztem kell arra, hogy legjobb tudomása és lelkiismerete szerint a tiszta és teljes valóságot köteles vallani. A 310. § 2. bekezdése szerint viszont a tanú arra tesz esküt, hogy csak az igazat mondotta és abból semmit el nem hallgatott. Végül megemlítjük még, hogy a tanú megesketése lényegében a peres felek indítványától függ, mert az esetben, ha a felek megegyeznek abban, hogy a tanuknak az esküt elengedik, az meg nem eskethető. Nem eskethető meg akkor sem, ha vallomásának nyilvánvaló alaptalansága kitűnik vagy hamis tanuzásért már büntetve volt. V. Vájjon mennyiben szolgálják a polgári perrendtartás felemlített elvei a valóság kiderítését a polgári perben? A vallomástételi kötelességnek tételes jogi pozitív meghatározását feltétlenül helyesnek tartjuk. E tekintetben megfelelőbb a bűnvádi, mint a polgári perrendtartás rendelkezése. Ami pedig a tanuk vallomástétel alóli mentességét illeti, a helyzet az, hogy amikor a törvény pl. a hivatástitkot védi, esetleg bizalmatlanságot nyilvánít az állam egyik legfontosabb szerve, nevezetesen a bíróság és annak minden egyes tagja, tehát a magyar bíróval szemben is. Helytelenítem azt a megkülönböztetést, mely végeredményben azt a gondolatot kelti, hogy a közigazgatásban alkalmazott tiszviselőnek ezúton szerzett titka az ő személyében jobban védve van, mint a rendszerint lényegesen magasabb képzettséggel rendelkező tárgyilagosabb és szélesebb látókörű bírónál. A peres fél rokonának estében — hiszen az előbb láttuk, hogy magát a felet is vallomástételre kellene kötelezni — a mentességet meg kellene szorítani. Megtagadhatja-e a vallomást az, aki maga ellen megszégyenítő adatokat szolgáltatna? Ha ez így marad, elméletileg elképzelhető, hogy egy kis kihágás miatt megindítható eljárás okából milliós perben tagadhatja meg a vallomást a tanu. Még szomorúbb képet mutat e törvényhely, ha figyelemmel vagyunk arra, hogy a megtagadás megilleti a tanút akkor is, ha vallomásával nem sajátmaga, hanem elég széles körben meghatározott rokonsága és sógorsága ellen szolgáltat adatot. És megtagadhatja-e a vallomást a nem állami szolgálatban álló tanu a hivatása keretében szerzett tudomására vonatkozólag, holott gyakran ez a tudomás lenne egyedül alkalmas arra, hogy a perben a való helyzet kideríthető legyen? Eme utóbbi rendelkezéssel kapcsolatban külön ki kell emelnem, hogy a Pp. 500. §-ában írt kivételek, tehát a jogügyleti tanu és képviselőre vonatkozólag tett személyi kivétel, valamint az e §. 3. és 4. pontjá-