Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - Vallomástételi és igazmondási kötelesség a polgári perben. [Előadás a Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának 1947. november 28-án megtartott ülésén]

18 igazságnak megfelelő ítélet meghozhatása érdekében az általuk ismert teljes valóságot feltárni és ekként a feltárási kötelességnek kötelezettje a perben a peres feleken kívül a tanú is. Céltalan lenne tehát csak a fél igazmondási kötelességét vizsgálni, ha egyidejűleg nem kutatjuk, hogy vájjon mennyiben áll fenn e kötelezettség a kihallgatandó tanút illetőleg. A valóság kiderítésére irányuló törekvés szempontjából ugyanis lényegtelen az, hogy a perbeli fél vagy a perben kihallgatandó tanú hallgatja-e el az igazságot.' A tanúvallomásra vonatkozó rendelkezések a törvény lényegesen ismertebb részei és ezért azoknak részletezését mellőzhetjük. Csak néhány elvet kívánunk kiemelni, azokat az elveket, amelyek a tanúkihallgatás alapjai és amelyeknek kritikai vizsgálata szükséges ahhoz, hogy fejtegetéseink eredményeit levonhassuk. A polgári perrendtartás a tanuk vallomástételi és igazmondási kötelessége tekintetében alapul vette a törvényjavaslat szövegezésekor, bizottsági és képviselőházi tárgyalásakor a már régen hatályban volt és ekként jelentékeny részében már kipróbált bűnvádi perrendtartás idevonatkozó rendelkezéseit. Ekként a tanúvallomással kapcsolatban polgári perjogi rendelkezések végeredményben a büntető perjogi rendelkezéseknek — kritikai átvizsgálása után való — alkalmazását jelentették a polgári perjog területén. Ennek megállapítása után érdekes annak felismerése, hogy a két törvény mégis eltér egymástól. A bűnvádi perrendtartás 192. §-ának utolsó bekezdése ugyanis akként szól, hogy „mindenki, akit tanúképp megidéznek, amennyiben a törvény kivételi nem tesz, köteles megjelenni és tudomása szerint tanúságot tenni." A bűnvádi perrendtartás tehát pozitív meghatározását adja a vallomástételi kötelességnek, amikor megállapítja e kötelesség fennállását és e kötelességgel szemben bizonyos kivételeket ismer el. Ezzel szemben a polgári perrendtartás — véleményünk szerint helytelenül — a 303. §. 1. bekezdésében a vallomástételi kötelességet negatíve írja körül, amikor megállapítja azokat a következményeket, amelyeket a vallomástétel megtagadása von maga után. Ettől a megkülönböztetéstől eltekintve mind a két perjog arra az álláspontra helyezkedik, hogy a tanú vallomást tenni köteles, hacsak a törvényben egyébként részletesen felsorolt mentességi okok valamelyike fenn nem forog. Vizsgálnunk kell már most azt, hogy kivételek mennyiben mentesítik a tanút a vallomástételi kötelesség alól. A Pp. 298. §.1. bekezdésének alapelve az, hogy a közszolgálatban szerzett tudomására vonatkozólag a tanú nem hallgatható ki akkor sem, ha önként hajlandó lenne vallomást tenni.28 A Pp. 299. §. 1. bekezdése pedig a rokonokat, a vallomással saját 28 Érdekes itt megemlíteni, hogy 336Q/1946. M. E. számú rendelet 1. §-a a hivatali titoktartás kötelességét az ország felszabadítása előtti időben elkövetett bűncselekményekre vonatkozó terhelt-, vagy tanúköztisztviselőre felfüggesztette és az elhangzott vallomásoknak a rendelet 2. §-a szerint büntetlenséget biztosít.