Jogászegyleti szemle, 1947 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1947 / 4. szám - A Magyar Jogászegylet 1947. évi május hó 24-26-án Szegeden megtartott vándorgyűlése

3 szabály alá von •— és ennél semmi több. Ez a nézet a jogakalmazó messzemenő megkötöttségéi azért (ártotta szükségesnek, hogy a jogalkalmazó szervnek esel leges önkénye már eleve megakadályoztassék. A jogalkalmazó e felfogás szerint önálló értékeléshez nem juthatna s nem lenne számára kiút abban az elviselhetetlenül néhéz helyzetiben, ha a jogszabály tételei ellenkeznek az ("> jogi és enkölcsi meggyőződéséve'. A jogalkalmazó önkénye ellen szánt orvosságról is kiderült, hogy a hatásosnak vélt orvosság veszedelmes méreggé válhat. A másik elmélet arra törekedett, hogy a jogalkalmazót rugalmasabbá, az elet követelményeihez aikalmazkodóbbá tegye. Ez az ú. n. szabadjogi iskola tudvalevőleg a jogalkalmazás bázisává nem a kötöttséget, hanem azt a szabadságol tette, hogy a jogalkalmazó a jogot lelkiismerete parancsára juttassa érvényre. Pro jure contira legem — a bíró minden körülmény között legyen igazságos. Az absztrahálást, tehát az írott jogszabályalkotás elkerülhetetlen elégtelenségét, amely a legnagyobb előrelátás mellett sem képes az éleiben felmerülő minden eshetőségre gondolni — hát még a gyors munka következtében —, ez a nézet azzal próbálta ellensúlyozni, hogy a bírót a stfillogista elmélet „jogszolgáltató masinájának" lélektelen eszközéből gondolkozó és érző jogásszá tegye. Ezáltal az erkölcsi és társadalmi követelmények szabadabb érvényesülését is alkalmas volt elősegíteni. És hógy az erkölcsi elvek érvényesülése nagyon is fontos a jogban is, arra a haladó szellemű Ágoston Pétert idézhetem, aki ,,A jogi&merés kötelessége" című 1911-ben megjelent munkájában a jog és az erkölcs összefüggését hangsúlyozza: ..Olyan jogszabályt, amely az erkölccsel ellentétes — írja —, a nép állandóan nem tür meg." Régen elülték a hullámok és elcsitult a nagy vita zaja. Mindkét felfogás sok részigazságot tartalmazott, amelyek időtállóak. A gondolatok (résziben nem is voltak újak, hiszen a rómaiak a szabadjogi iskola nélkül is tudták, hogy summáim ius — summa injuria. Tudjuk azt is, Ihogy mindkét elmélet túlzásai ma már meghaladottaknak tekinthetők, tételeik egyoldalú kiélezései lecsiszolódtak s ma már senki sem akarja a jogalkalmazót gúzsba kötött puszta géppé tenni, amelynek a törvény ho t betűjét vakon kell követni. A jog nem csupa egyenes vonalból áll, a valódi élet joga tele van kitérő vonalakkal, a tényék nyomatékával. Ma már senkinek nem kell bizonyítanunk, hogy a jogalkalmazó nem veheti át a számológép szerepét, amely csalhatatlan pontossággal végzi a legbonyolultabb számtani műveletet is, anélkül, hogy annak értelmét felfogná. Viszont a jogállamiban a jogalkalmazás törvényessége és a jogbiztonság követelményszámba megy s ennek fenntartása korlátok közé is állítja a jogalkalmazót. 1 A bírónak a törvényt, hogy megértse, magyaráznia kell, ezáltal pedig mint mondani szokás, egyéniségével a törvény és a jogeset közé helyezkedik ei. Ezt pregnánsan úgy fejezték ki, hogy jog az lesz, amit a bíró annak elismer. Szokták ezt akként is kifejezni, hogy a törvény csak előkészítője a jogrend létesítésének: hogy a törvény a neki szánt helyet a-jogrendben betöltse és mint működő erő hasson, azt legnagyobbrészt a bíró munkája teremti meg. A bíró tehát, bár ítéletei túlnyomólag csak egyes esetekre szólnak, jogrendező és jogalkotó hivatást tölt be, a törvényhozás alkotásait