Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám

AZ ANGOL ÉS MAGYAR BÜNTETŐSTATISZTIKA. 79 A 6828 elitélt közül felebbezésre engedélyt kért 527 elitélt, kik közül 76 visszavonta kérelmét, 383 pedig elutasíttatoit azzal; úgy hogy csak 68 kapott engedélyt felebbezésre, 10 pedig kizárólag jogkérdésben — tehát engedély szüksége nélkül — felebbezett. Összesen tehát 78 ügy került a felebbezési bíróság elé, ami az összes ügyek M°/o-a. Ez a százalékszám nemcsak esetleges volt, hanem állandónak tekinthető, mert — mint 1930ban tartott előadásomban megállapítottam — 1925-ben is csak 1 % volt a felebbezett ügyek száma (a felebbezési kérelmeké pedig 7% mindkét évben.) Ezzel szemben nálunk a tvszékeknél elsőfokú ítélettel befejezett ügy volt 17.455, a törvényszékeknél bejelentett perorvoslatok száma pedig 4209, ami az ügyek 24%-át teszi ki. Ebben a számban úgy a vádlott terhére, mint javára bejelentett perorvoslatok benne vannak, míg az angol számok csupán a vádlott által használt felebbezéseket mutatják, mert — mint említettem — a vádlott terhére ott nincs felebbezés. Még feltűnőbb az aránytalanság a járásbírósági ügyekben, mert amíg Angliában a békebirák (és magistrátusok) által, tehát sommásan elitélt 752.596 egyén közül (ebben a számban most az összes, tehát a rendőri kihágások miatt elitéltek is benne vannak) csak 712 egyén, tehát csak minden ezredik (egy ezrelék) felebbezett, addig nálunk 42.967 Ítélet ellen 7605 felebbezés használtatott, ami az ügyek 18%-át teszi ki. Ami pedig a II-fokú perorvoslatot illeti, erről tulajdonképen alig lehet szó — Angliában, mert ennek csak elvileg van helye a Lordok házában, amit bizonyít az, hogy 1921—1934-ig, tehát 13 éven át nem volt egy ilyen — mondjuk — semmisségi panasz sem. Csupán 1934-ben és 1935-ben volt 1—1 ilyen eset, melyet, mint kuriozitást, S. Grinberg-Vinaver párizsi felebbviteli bírósági ügyvéd emel ki „Le rőle judiciaire de la Chambre des Lords" című művében, amelyet a Magyar Jogi Szemle 1937, májusi számában volt szerencsém ismertetni. Az egyik ügyben a büntető felebbviteli bíróságnak azon döntése került revízió alá, mely megengedhetőnek találta azt, hogy a vádló a tárgyaláson a vádlottnak egy korábbi (felmentéssel végződött) bűnügyét szóbahozhassa avégből, hogy az esküdtek előtt a vádlott egyéniségét megvilágítsa. A Lordok Háza ezt a döntést megsemmisítve kimondotta, hogy a vádló ezzel a keresztkérdezés (Crossexamination) megengedett határait átlépte. A másik ügyben a felebbviteli bíróságnak azt a döntését semmisítette meg a Lordok Háza, hogy a gyilkossági váddal szemben a vádlott köteles bizonyítani azt, hogy nem volt ölési szándéka, nem pedig a vádlónak az ellenkezőjét; a Lordok Háza kimondotta, hogy az onus probandi a vádlót terheli. Mint látjuk Angliában ezt a legfelső bíróságot csak egészen kivételesen s csupán fontos perjogi elvek megvédése végett veszik igénybe s ilyenkor is e bíróságnak csak kassatorius hatásköre van. Lényegileg azonban a gyakorlatban másodfokú perorvoslatot nem használnak. Ezzel szemben nálunk a törvényszéki ügyekben használt II. fokú perorvoslatoknak (semmisségi panaszodnak) száma 1434 volt, ami az ügyek 8e/o-át teszi ki. Ezek a számadatok maguktól vetik fel azt a kérdést, hogy érdemes-e a mi jelenlegi perorvoslati rendszerünket fenntartani. A válaszadás előtt még azt is meg kell néznünk, hogy ezeknek a horribilis számú perorvoslatoknak mi volt az eredménye nálunk. A törvényszéki ügyekben használt 4209 perorvoslat (felebbezési ás semmisségi panasz) közül csak 329 vezetett eredményre, tehát 7'8 °/o (238 esetben lett elitélésből felmentés és 91 esetben felmentésből elitélés), tehát közel 4000 üggyel hiába foglalkoztak a felsőbíróságok. Arra a statisztika nem nyújt felvilágosítást, hogy hány felebbezés vezetett csupán a minősítés, vagy a büntetés megváltoztatása tekintetében eredményre. Ez kétségtelenül nagyfokú pazarlás pénzben, munkaenergiában, és időben egyaránt, mely nem egyeztethető meg