Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám - Az orvosi titoktartás

138 IRODALOM. Egyed István ezzel a hézagpótló munkájával rámutatott arra az irányra, melyet közjogi irodalmunknak követnie kellene. Az egyes gyakorlati jelentőséggel és messze kihatással bíró alkotmányjogi kérdések kimerítő monografikus feldolgozása nemcsak a köz jogtudomány fejlődésének, hanem az igazi alkotmányos állami élet kiépítésének és fenntartásának is elengedhetetlen kelléke. Dr ^0i^ny jfasef, * X Dr. Bölöny József: Mentelmi jog. I. k. Budapest. 1937. 208. I. Szerző tanulmánya olyan téren vállalkozott az eszmezavar tisztázására, ahol erre valóban szükség van. Mert a mentelmi jog törvényi szabályozásának s a jogalkalmazás terén pártatlan fórum elbírálásának teljes hiánya a fogalmak olyan homályát, a jogalkalmazás olyan következetlenségét és bizonytalanságát eredményezte, ami alkalmas közhangulatot kelteni azzal az intézménnyel szemben, amelyik a törvényhozó működés zavartalanságának biztosítása céljából ugyan szükséges, de csak nagyon józan korlátok között és nagyon józan önmérséklettel vehető igénybe. A mentelmi jog ugyanis — nem megfelelő szabályozás és nem eléggé körültekintő alkalmazás mellett — elősegítheti vagy lehetővé teheti azt, hogy a parlament zavartalan működésének biztosítására hivatott intézmény az országgyűlési tagok alig indokolható privilégiumává és az általános polgári szabadság nyilt vagy lappangó veszélyévé fajulhasson. Szerző a most megjelent I. kötetben a terminológiát fixirozó, továbbá a mentelmi jog irodalmát és forrásait tárgyazó bevezetés után a mentelmi jog kialakulásának és fejlődésének történetét vizsgálja, majd áttér a felvett jogintézmény dogmatikai elemzésére és megvilágítására. Az I. kötetben a mentelmi jognak azt az oldalát veszi bonckés alá, amit a jogirodalom eddig tárgyi mentesség, felelőtlenség, immunitás stb. elnevezésekkel jelölt meg, — az alaki mentesség (sérthetetlenség) pedig a később megjelenendő II. kötet tárgya lesz. A régi terminológiának többé kevésbé találó kritikája után szerző az előbb említett fogalom jelzésére a különös mentesség, a második fogalom megjelölésére az általános mentesség terminusában állapodik meg, bár ennek az új elnevezésnek sántítását maga is érzi, s jelzi is (21. 1.) Bölöny lelkes hive és szószólója annak a mentelmi jogi irányzatnak, amelyik rendi alkotmányunk jogfejlődésével szakítva, az országgyűlési tagok régi szólásszabadságát felelőtlenséggé szélesítette. Bölöny felfogása mereven áll szemben Vargha Ferencével, aki nagyon figyelemreméltó érveléssel a célján és rendeltetésén messze túlnövő mentelmi jogunkat szűkebb korlátok közé szorítani, túlméretezett igényeit lefokozni törekszik. Míg Vargha Ferenc a mentelmi jogot mai alakjában anachronisztikus intézménynek tartja, s végcélul az intézmény felszámolását tűzi ki, addig Bölöny a parlamentarizmus conditio sine qua non-ját látja benne: „aki kétségbevonja e jog létezését, vagy érvényesülését szűkebb térre óhajtja szorítani, mint ami hatályosságának elengedhetetlen feltétele, az lényegileg szakít a parlamentarizmussal és — tudatosan vagy önkéntelenül — egy vagy több személynek... parancsuralma felé egyengeti az utat." (122. 1.) Bölöny a különös mentesség védelmét — az ő terminológiáját fo- , gom használni — arra a tevékenységre korlátolja, amelyik a törvényhozó testület munkájában (működésében) való részvételként jelentkezik. (19—20—22. §.) Ezt tekinti legbiztosabb ismérvnek. Megszorítani próbálja üyképpen az 1867-iki elvi jelentőségű házhatározatra támaszkodó — ha nem is mindig következetes-gyakorlatot, mely szerint a meghatározás súlypontja e szavakon van: amit az országgyűlés tagja törvényhozói hivatásának gyakorlása közben mond vagy tesz. A fogalomnak ilyen megszorító megállapítására szerző bőségesen talál támpontokat közjogi irodalmunkban, sőt a gyakorlatot kialakító és