Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám - Az orvosi titoktartás

IRODALOM. 139 feltüntető különböző parlamenti megnyilatkozásokban is. És nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy a fogalom központi részének ez az átszövegezése már a kérdés megnyugtató megoldását képezné. Szükségesnek látja a fogalommeghatározás magvának további elemzését; beható vizsgálat tárgyává teszi, hogy „a törvényhozó testűlet munkájában való részvétel" milyen támpontok alapján állapítható meg. Mentelmi jogi eddigi gyakorlatunk ugyanis a törvényhozó tevékenységet túlságosan alakszerűleg értelmezte, inkább csak külsőleg, a törvényhozó munkaalkalom szempontjából vette figyelembe, amivel szemben az volna helyes, ha a törvényhozó tevékenység belső lényege, célja, tartalma vétetnék alapul. Bölöny a mentelmi jognak üy irányú továbbfejlesztéséhez igyekszik a jogfogalmi elemeket összehozni, hogy így a kérdés körüli eddigi tapogatódzást biztos irányba terelje. Tudatában van a kérdés nehézségeinek, hiszen maga mondja, hogy: „egyike a legnehezebb feladatoknak annak a határvonalnak megvonása, amely a parlamenti nyilatkozatnak kötelességteljesítésként jelentkező részeit annak egyéb jogsértő tartalmától elválasztja." (132. 1.) A kérdés nehézségének ily szabatos megfogalmazásával már megindult azon az úton, ahol a megoldás keresendő és megtalálható: a különös mentességet a parlamenti tag kötelességteljesítésével hozza kapcsolatba, ami megbízható alapul kínálkozik a fogalom továbbfejlesztéséhez. Ha fejtegetéseinek elemeit nem is vonja össze olyan szabatos jogi formulába, ami a jogalkalmazás biztos támpontjául szolgálhatna, még sem végzett felesleges munkát, mert fejtegetései plasztikus képét adják annak, hogy az egyes szemügyre vett fogalmi elemekhez milyen jelentős és komoly következmények fűződnek. Figyelemreméltók szerzőnek azok a fejtegetései és javaslatai is, melyek a különös mentességgel való visszaélések megtorlása körül forognak (20. §.) Javaslatának lényege az, hogy amennyiben a Ház valamelyik tagja, bárha törvényhozó tevékenységével kapcsolatban, olyat mondana vagy tenne, ami nem jelentkezik a Ház munkájában való részvétel gyanánt, s így értelemszerűleg nem tarthat számot a különös mentesség védelmére, engedtessék szabadfolyás az igazságszolgáltatásnak. Eljárás persze csak a Ház engedélye alapján indulhatna meg, de mindig csak hivatalból, az elnök kezdeményezésére — nem pedig külső megkeresésre adott engedély alapján. Bölöny e javaslatának lényegét már az igazságügyminiszterium 1923. évi törvénytervezetében is megtaláljuk. (16. §.) A két javaslat főként abban tér el, hogy az igazságügyminiszter törvénytervezete nem minden jogsértő cselekedetre vonatkozik, csak a képviselői minőségben elkövetett rágalmazás, vagy becsületsértésre, másrészt Bölöny feleslegesnek tartja e célra külön bíróság szervezését, mert nem lát okot arra, hogy a mentelmi jog felfüggesztése után ilyen esetekben az ítélkezés a rendes bíróságoktól elvonassék. Ezzel kapcsolatban nem lett volna felesleges a mentelmi joggal való visszaélés magánjogi következményeivel is részletesebben foglalkozni és keresni az anyagi vonatkozású károkozással szemben nyújtható védelem lehetőségét. Ebben a nagyon nehéz, de nagyon jelentős kérdésben szerző alig nyújt tájékoztatást. Viszont az eszmék tisztázásához nagy mértékben hozzájárulnak szerzőnek azok a fejtegetései és megállapításai, amelyek indokolatlannak és veszélyesnek mutatják azt az irányzatot, amelyik a pártértekezleteken történteket is a különös mentesség oltalma alá igyekszik vonni. Világosan igazolja szerző, hogy a Ház gyakorlata e tekintetben ujabban helyes irányba terelődött. (28. §.) Ugyanez áll a parlamenti nyilatkozat közzétételével kapcsolatos kérdések körül kifejlődött gyakorlatra. (29. §.) Nélkülözzük azonban a szabatosságot szerzőnek azoknál a fejtegetéseinél, amelyek a mentelmi jog forrásaival foglalkoznak. E rövid ismertetés keretében csak annak jelzésére szorítkozunk, hogy szerző fejtegetései nincsenek tekintettel arra a lényeges különbségre, ami a 10*