Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám - Az orvosi titoktartás

AZ ORVOSI TITOKTARTÁS. 131 orvosi nyilatkozat arra enged gyanút, mintha ö nem született volna kifogástalan testalkattal. Nem jelenthető fel az az orvos, aki becsületes és lelkiismeretes embernek nyilvánította egyik férfi paciensét, mert egészségi állapotának tudatában nőtlenségre szánta el magát. Ez az utóbbi példa különösen alkalmas a Csemegi-féle definíció megbecsülésére, mert abban az orvosi nyilatkozatban, hogy egy beteg férfi nőtlenségre szánta el magát, épen az ellenkezője foglaltatik annak, amit a személyi jó hírnévnek megbántása jelent. Inkább azt a véleményt kell alkotni az ilyen férfiről, hogy kiváló erkölcsi és társadalmi érzékkel és lelkiismerettel van felruházva és nem megvetésre, hanem különös megbecsülésre méltó. Azáltal tehát, hogy Csemegi minden intelligens ember által legalább is hozzávetőleg megmérhető határok közzé szorította az orvosi titoktartási kötelezettséget, nemcsak lényegesen csökkentette a jogbizonytalanságot, de a lehetőség szerint iránytűt adott maguknak az orvosoknak is magatartásuk tekintetében. A másik nagy előnye Csemegi definíciójának, hogy nem is próbálkozott a német „unbefugt" szónak lehetetlen átültetésével és nem vette át a francia törvényből sem a titok felfedésére jogosító törvényes kényszert, hanem mindezek mellőzésével a felfedés jogosultságát igen logikusan az alapos okban jelölte meg. Az „alapos ok" magában foglalhatja a titok felfedésére szóló személyi felhatalmazást, a törvényi megengedettséget és kényszert és az orvos hivatásából adódó magasabb erkölcsi és társadalmi kötelezettségek mentesítő erejét is. Igaz, hogy végső eredményben ennél a meghatározásnál is a bíróra hárul az a feladat, hogy az alapos ok fennforgását megállapítsa, vagy mellőzze; de figyelemmel arra, hogy a titoktartási kötelezettséget a törvény csak a családi, vagy személyi jó hírnevet veszélyeztető tényekre és észleletekre terjeszti ki, az alapos ok tág határvonalain belül is irány van szabva a bírói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy a kötelezettségek ilyen megszorítása mellett az orvos lelkiismereti szabadsága minél kevésbbé korlátoztassék. Azért, mert a német és francia áthidalhatatlan álláspontok között elterülő tengernyi bizonytalanságban Csemegi ilyen megnyugtató áthidalást létesített, nyerte el az irodalom egyetemes megbecsülését és ezért találja a legtöbb író a magyar törvényi szabályozást viszonylag a legszerencsésebbnek. Sajnos a Csemegi-féle szabályozás az 1936-ik évi I. t. c. 37. §-ának megszületése óta illuzóriussá lett. Ez a törvényszakasz így hangzik: ,,Az orvost titoktartás kötelezi a kezelt beteg, vagy a vizsgált egyén egészségi álloptára vonatkozó adatok tekintetében és ezenfelül mindarra nézve, amit az orvos ebben a minőségben hivatása gyakorlása közben tudott meg. Hatósági megbízásból végzett vizsgálat esetében a vizsgálat eredményét azonban az orvosnak a megbízó hatósággal közölnie kell." Összehasonlítva ezt a törvényszakaszt a Csemegi-féle szabályozással, alapvető különbség gyanánt jelentkezik az, hogy kimaradt belőle a valamely család, vagy személy jó hírnevét veszélyeztető „kritérium." Ezzel felnyitotta a törvény azt a zsilipet, amellyel az idézett szűkítő kritérium a relatív elmélet bizonytalanságainak árját visszaszorította. Nincs többé megjelölhető határa a magyar tételes jogban annak, hogy legalább hozzávetőleg hol kezdődik és hol végződik az orvosi titoktartás? Mert ez a megjelölés, hogy az orvost titoktartás kötelezi