Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám - Az orvosi titoktartás

AZ ORVOSI TITOKTARTÁS. 125 a rendőrt ünnepelték a következő okfejtéssel: az elhajtott magzat a társadalomra nézve már nem képez semmiféle értéket, mert abból ember már úgy sem lesz. Itt maradt azonban az anya, ennek a megmentése társadalmi érdek és társadalmi kötelezettség, amely könnyen meghiúsúlhat, ha az orvosok feljelentést tesznek ilyen esetekben, mert ennek az lehet a következménye, hogy a magzatelhajtó nők a legnagyobb veszélyben sem fognak orvosi segélyt igénybevenni, hanem inkább elpusztúlnak. A francia közvélemény tapsolt ennek az érvelésnek. Én nem tudom ezt a tetszésnyilvánítást osztani, mert bár a francia code d'instruction crimelle nem pönalizálja a feljelentés elmulasztását, az igazi társadalmi érdek az, hogy minél kevesebb magzatelhajtás történjen és ha az érdekeltek azt fogják tapasztalni, hogy társadalom és erkölcsellenes eljárásuk bűnhődésben részesül, akkor vagy kevesebb lesz a házasságonkivüli nemzés, vagy kevesebb lesz a magzatelhajtás. Mindkét esetben a társadalom erkölcsiekben és emberi értékekben is sokkal többet fog nyerni, mintha a magzatelhajtók fölé kiterjesztjük az orvosi titoktartás tiszta palástját, amelyet az ilyen felfogás szerintem nimbuszban inkább sért, mint emel. IV. A törvényi szabályozás. Ha ezek szerint az orvosi titoktartás expansiv alkalmazása nem fekszik az általános erkölcsi szabályok és a túlnyomó társadalmi érdekek vonalán, felmerül az a kérdés, hogy célszerű-e a titoktartás törvényi és különösen büntetőjogi szabályozása egyrészt, másrészt alkalmas-e az egész kérdés komplexum arra, hogy biztonságos jogszabályozás jöjjön létre? Ha a törvényi szabályozás mellett kellene döntenem — mint jogász — a jogbizonytalanság elkerülése végett a francia álláspontot látnám indokoltnak. Ez az álláspont az, amelyet az absolut titoktartási kötelezettségnek neveznek és amely aránylag a legkevesebb kétséget és lelkiismereti kérdést okoz az orvosnak, de a jogászoknak is. A code penale 378. §-a így szól: „Orvosok, sebészek és más egészségügyi személyek és mindazok, akik állásuk, vagy hivatásuknál fogva reájuk bízott titkok letéteményeseivé válnak, ha ezeket a titkokat felfedik olyan eseten kiviil, amelyben őket a törvény kényszeríti a feljelentésre, hat hónapig terjedhető fogházzal és pénzbüntetéssel sujtandók. Ez a szabályozás semmiféle más kivételt a titoktartás alól nem ismer, mint azt az egy esetet, amikor a törvény kényszeríti az orvost a feljelentésre. A francia szövegben nem az áll, hogy „la loi les obiige", hanem ez, hogy „les force". Tehát nem az, hogy kötelezi az orvost, hanem, hogy a törvény kényszeríti a feljelentésre. Innen származik a francia orvosetikai felfogásnak az a rendkivüli szigorúsága, hogy csak a legvégső törvényes kényszerhelyzetet tekinti felmentő körülménynek. Innen van az a biztonsága is az orvosnak, amellyel a titoktartás kérlelhetetlen megvalósítását tudja végrehajtani. Ebből a törvényből nevezetesen az is világos, hogy senki más nem adhat felmentést a titoktartás alól, mint valamely vas kényszerű törvényes rendelkezés. Nem adhat tehát a titok ura sem, — legyen az akár maga a beteg, akár valaki más megbízó. E rendelkezés felett mélyreható tudományos viták folytak le magában a francia irodalomban is, de annak legjelesebb képviselői, közöttük Muteau, Chauveau, Hélie is, amellett törtek lándzsát, hogy