Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám - Az orvosi titoktartás

AZ ORVOSI TITOKTARTÁS. 121 szövege változatlanúl átkerült az 1870-ben készült német birodalmi büntető törvénykönyvbe, mint annak 300-ik §-a. Ez is érvényben van ma is, bár a harmadik birodalom megalakúlásáig napvilágot látott különböző büntető törvénykönyvi tervezetek sok és jelentős változtatást kontemptáltak rajta. Az osztrák büntető törvénykönyv is felvette rendelkezései sorába az orvosi titoktartás szabályozását, és épen ügy, mint Németországban, itt is számos változtatást tervezgettek rajta a különböző ujabbkori büntető jogi javaslatok. Kiemelem, hogy az 1843iki magyar büntetőtörvénykönyvi javaslat, amelyet e minőségben a maga idejében mindenütt nagy és kiváló alkotásnak minősítettek, semmi néven-nevezendő intézkedést, de még csak célzást sem tartalmaz az orvosi titoktartás szabályozását illetőleg. Ennek dacára 1875-ben a Csemegi kódex pönalizálta az orvosi titoktartás megszegését, de ügy a francia, mint a német állásponttól lényegesen eltérően és olyan szerencsés módon, hogy ez a szabályozás az idevonatkozó jogi irodalom szerint nemcsak helyesnek, de viszonylag a leghelyesebbnek lett elismerve. Azóta mind több és több állam vonta és vonja törvényi szabályozás alá az orvosi titoktartást, amely törvényalkotások közül Angyal Pál nyomán megemlítem az 1924 évi görög és az 1926 évi török kodifikációt. Az üj olasz fascista büntető törvénykönyv változatlanul fenntartotta a régi törvény álláspontját, amely a titoktartás kötelezettségét általában, tehát az orvosok tekintetében nem különlegesen pönalizálja. A harmadik német birodalom üj büntető törvénykönyvére vonatkozó irányelvekből pedig azt lehet megállapítani, hogy az ennek alapján készítendő új büntető törvénykönyvük ugyancsak a titoktartás kötelezettségének álláspontjára fog helyezkedni. Ezen adatokból a negatívum bír különös fontossággal, nevezetesen az, hogy nemcsak az 1843-iki magyar büntetőjogi javaslatok nem ismerik az orvosi titoktartási kötelezettség törvényi szabályozását, hanem nem ismerik azt igen nagy kultúrájú más államok sem. Nevezetesen nem ismerik Anglia, az Északamerikai Unió legtöbb állama, Sveic legtöbb kantonja, — bár Sveicben egy országos szabályozásra szóló büntető törvénykönyvi tervezet készült 1915-ben. Ezt éppen mostanában fogadták el harmadik olvasásban. — Nem ismeri Svédország, csak nagyon jelentéktelen rendelkezésekkel érinti Spanyolország és Dánia. A kevésbbé kulturált államok közül pedig nem ismerte a cári Oroszország és nem ismeri a Szovjet Unió büntető törvénykönyve sem. Ebből a negatívumból azonban nem szabad arra következtetni, hogy az orvosi titoktartás kötelezettsége az azt nem pönalizáló államokban Csáky szalmája volna. Ellenkezőleg: mint az orvosi rend etikai parancsa abban a terjedelemben és tartalomban, amely az illető társadalmak mindenkori erkölcsi felfogásának megfelel, érvényesül. Rámutatok itt egy eléggé híres angol példára, a Playfair esetre. Playfair ginekológus volt és kezelte egyik nőrokonát, akinél házasságtörésből származó terhesség erőszakos megszüntetésére diagnosztizált. Erre meghagyta feleségének, hogy szakítsa meg az érintkezést a nőrokonával, de ezenkívül közölte orvosi észleletét a megvizsgált nő sógorával is, akitől a nő évi 500 font családi kegydijat húzott. A sógor e közlés után megvonta a nőtől a járadékot, mire a sértett nő rágalmazásért feljelentette Playfaírt és kártérítést is igényelt tőle. A szakértők meghallgatása után a rágalmazás vádja alól felmentették az orvost, de elmarasztalták 12.000 font sterling (kb. 300 ezer pengő) kártérítésben. Jogállam XXXVII. evf. 3—4. füzet. 9