Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám - Vádirat a tanú ellen

330 IRODALOM. rozható. A szembeszállás céljának tudata is szükséges a csoportosulás alanyi oldalához. A zendülés büntetésére vonatkozó alapos fejtegetések is igen tanulságosak. Ezek közül hibáztatnunk kell azonban a szerzőnek azt a felfogását, mely szerint nincs meg az okozati összefüggés a zendülésre felhívó egyén magatartása és a zendülés jogtárgyának veszélyeztetése között olyankor, amikor a felhívást tartalmazó levelet a levél írójának tudta nélkül juttatták el a címzetthez. Ilyenkor nem az okozati összefüggés hiányzik, hanem az elkövetési cselekvés nem a levélíró cselekménye. A — mechanikus — okozati összefüggés dologias kategóriája általában nem illik a büntetőjogi — embercentrumu — gondolatkörbe, nem lehet büntetőjogdogmatikai jelentősége. Ugyanez a megjegyzésünk az eredménytelen felhívás értelmezésére, amely szerző szerint azon múlik, megvan-e az okozati összefüggés a felhívás és a zendülés között. Helyes megítélés szerint ilyenkor az a döntő, vájjon a zendülést objektíve be lehet-e számítani a felhívónak, kezében tartotta-e a zendülési eredményt. A bujtogatás tényálladékának kifejtéséhez nagyjelentőségű bevezető fejtegetéseket írt a szerző „a katonai jogrend érzelmi alapjának büntetőjogi védelme" címmel. Magas színvonalú lélektani fejtegetései során rámutat a szerző a katonai világ érzelmi hatására és arra, hogy ez a hatás egyének szerint különböző ugyan, azonban az összes ily érzelmek kedvező és kedvezőtlen érzelmek csoportjára oszthatók. Minthogy minden érzelem akarati motívummá válhatik, a katonai jogrend érdeke az, hogy lehetőleg ne keletkezzenek kedvezőtlen érzelmek. Az érzelmek keletkezése független ugyan a szubjektumtól, de az erre alkalmat szolgáltató magatartás távoltartása, eltiltása ésszerű. Ebbe az irányba esik a bujtogatás pönalizálása. Szerző szerint a bujtogatás tipikus jeUegét a célzat létesíti, mint szubjektív jogellenességi elem. A célzat minőségén alapul a bujtogatás különféle tényálladékainak elhatárolása. A célzat meglétéhez szerzőnk nem tartja elegendőnek a puszta tudatot s ebben a tekintetben nem csatlakozik a honvédbiróságok gyakorlatához, hanem azt kívánja, hogy az eredmény képzete szabja meg a cselekvés irányát. A cél elérésére való alkalmasság csak az elkövetési cselekvéshez elegendő. A bujtogatás címzettje a szerző szerint csak katona lehet s helyes az a tanítása, hogy elegendő, ha a tettes egy katonához intézi nyilatkozatát, hacsak az a szándéka, hogy más katonával szemben is hasonlóan lépjen fel. A befejezést illetően találóan mutat rá a szerző arra, hogy a bujtogatás lényegileg kísérleti cselekmény, tehát be van fejezve a nyilatkozat megtételével, függetlenül a címzett részéről való tudomásvételtől. Ezért a kísérlet fogalmilag ki van zárva. Ami a bujtogaíásnak a 85. §. második bekezdésében meghatározott tényálladékát illeti, szerzőnk azt taníja, hogy sajtóterméknek pusztán terjesztés céljából készletben tartása csak abban az esetben büntethető bujtogatásként, ha megvan a tettesber a bujtogatási célzat. Ehhez a felfogáshoz nem csatlakozhatunk, mert a törvény szövege ily megszorító értelmezésre semmi alapot nem nyújt, sőt éppen a sajtó propagandisztikus dologias jelentőségéből folyik, hogy a törvény nem kívánja meg a bujtogatási célzat külön bizonyítását, hanem bujtogató tartalmú sajtótermék készletben tartása esetében — törvényhozói indokként — az ily célzatban nem kételkedik. Olyan szabadon korrigálni a törvényt, mint szerzőnk ehelyütt teszi, nem lehet, de korrigálásra nincs is szükség, mert elvileg is helyes a törvény felfogása, s a törvény szövege ebben az irányban teljesen világos. Talán kissé hosszasabban foglalkoztunk a müvei, mint ahogy ennek terjedelme — 84 oldal — egymagában indokoltnak mutatná. Ilyesféle mennyiségi szempontok nem vezethetik a bírálót. Irányadó csak a tartalom jelentősége, a szerző fejtegetéseinek tudományos érdekessége és értéke lehet, ebből a szempontból pedig egy könyv jelentőségét csak