Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám - Vádirat a tanú ellen

IRODALOM. 329 tényálladékának további jellemző vonásául szolgáló közös és egyetértő véghezvitel fogalmát a szerző szerint az együttes fellépés benyomása adja meg. Azt, hogy a törvény a katonai szolgálati renddel való szembeszálláson kívül zendülésnek tekinti az elöljáróval vagy az előljáró parancsával szembeszállást is, a szerző hibáztatja. Nem azért, mert a külön kiemelés felesleges, lévén a szembeszállásnak ezek az esetei csupán egyes formái a szolgálati renddel való szembeszállásnak. Ennek a szószaporításnak nincs gyakorlati jelentősége. Helyteleníti azonban a paranccsal való szembeszállás külön kiemelését azért, mert ennekfolytán büntetlenek maradnak a szerző szerint a paranccsal való szembeszállásnak olyan esetei, amelyeket a törvény kifejezetten nem említ meg, így a feljebbvaló sérelmére elkövetett cselekmény, úgyszintén a még ki nem adott paranccsal való előzetes szembeszállás. Ebben a tekintetben nem tudunk egyetérteni a szerzővel. Az általa alkalmazott értelmezési mód nem az egyetlen lehetséges értelmét adja vissza a törvénynek, nem „kényszerítő" erejű. Semmi sem mutatja azt, hogy a törvényhozó speciális - megszorító — értelemben pönalizálía volna a paranccsal való szembeszállásnak a tényálladékban külön felemlített eseteit. Ha tehát áll az, amit a szerző mond, hogy a paranccsal való szembeszállás már egymagában alája esik a katonai szolgálati renddel szembeszállás fogalmának, akkor a paranccsal szembeszállás külön megemlítése a törvényben csak szépséghiba, stilisztikai vétség: tautológia, nem pedig megszorítása a paranccsal szembeszállás büntethetőségének. A zendülés kísérletének lehetőségét helyesen zárja ki szerzőnk, az elkövetési cselekvés törvényi meghatározására tekintve. Abban is igaza van, hogy háromnál kevesebb katonai egyén cselekménye nem tekinthető kísérletnek, mert nem tényálladékszerű. A tettesség és részesség kérdéseinek tanulságos kifejtése után a halmazat problémáival foglalkozik a szerző s idevágó fejtegetései közül különösen nagyjelentőségű a zendülés speciális jellegének kimutatása egyéb normaszegések irányában. Ezen a ponton rámutat a szerző a specialitás viszonyának helytelen törvényalkalmazási következményeire a Kbtk. 103. §-ával kapcsolatban. A hibaelhárításnak a szerző által javasolt módjához — a specialitás viszonyának figyelmen kívül hagyásával eszmei halmazat felvételéhez — csak konstrukciós szempontból fér szó, lényegileg azonban a szóbanlevő törvényhelyek észszerű értelmezése szintén erre az eredményre vezet. A zendülésnek a szembeszálláson kívül meghatározott egyéb elkövetési cselekvéseit részletesen vizsgálva különös figyelmet érdemelnek a szerzőnek azon fejtegetései, amelyek Kern tanításával szemben a célzat jelentőségét hangsúlyozzák a gondolatközlési bűncselekmények egy részénél, igy a zendülésnél is. Ebben a körben a célzat nem bünösségi, hanem szubjektív jogellenességi elem. Szerző szerint az összebeszélés nem formális bűncselekmény, hanem materiális: az összebeszélőknek kölcsönösen tudomásul kell venni egymás nyilatkozatainak helyes értelmét. Helyes a szerzőnek az a tanítása is, hogy az összebeszélés kísérlete fogalmilag lehetséges ugyan, de nem büntethető. Abban is igazat adok a szerzőnek, hogy a puszta összebeszélésnek ugyanolyan súlyú büntetési keretek közé helyezése, mint amilyenek a befejezett szembeszállásra irányadók, semmiképen sem helyeselhető. Ami a csoportosulást mint elkövetési cselekvést illeti, ennek fogalmi elemzése is igen értékes. Ebben a keretben a szerző Binding nyomán azt tanítja, hogy nem szükséges a csoportosulás céljának felismerhetősége, mert ha ez megvan, a zendülés mint szembeszállás úgyis el van követve. Mennyiségi szempontból a csoportosulást Schultheisz nem azonosítja a tömeggel, de nem is tartja elegendőnek két egyén egymáshoz csatlakozását, hanem — bár fogalmilag három katona egyesülése is elegendő volna — a csoportosuláshoz olyan nagyobb számú egyének összeverődését kívánja, akiknek száma egy pillantással meg nem hatá-