Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám - Vádirat a tanú ellen

324 IRODALOM. amelynek tudományos értéke nincsen, míg a tudományos okfogalomnak a büntetőjogban a felelősség minimális alapfeltételének megállapításánál legalább is negatív értéke van (53—58). Ezután részletes áttekintést nyújt azokról a nevezetesebb bírálatokról, amelyekben ez az elmélet a tudományban részesült: Birkmeyeréről, aki Lammasch konklúziójából indul ki, t. i. abból, hogy a világösszefüggést megvilágító Mill-féle okfogalom csak negatív feltételt nyújt, az ember szerepének megítélésénél azonban elégtelen (58—60); továbbá Hornéról, aki a populáris okfogalommal egyezően a feltételektől különböző jelentőségű és értékű ható ok megkülönböztetése mellett szállott síkra (61—62). Ismerteti Binding felfogását, aki az aequivalentia doktrínájában az emberi okozatosság mértéktelen kiterjesztését látja (65), s a legújabbak közül Sauerét, aki már az ujabb idők ismeretkritikailag elmélyített módszerével a jogtudomány autonóm gondolatvilágának megfelelő okozatossági doktrínát követelt (66—67), végül az ujkanti logicizmus szélső szárnyán álló Tesarét (69—71). A jogtudomány azonban a Mill—Buri-féle elmélettel szemben nem maradt meg a kritika terén, hanem korán feltámadt az alkotó ellenhatás (72); előbb az ok és feltétel mennyiségi különbségét vitató individualizáló elméletek alakjában: Birkmeyer doktrínája a leghatékonyabb, Bindingé a döntő feltételről (74—75). Szerzőnk ezeknek a féllábbal még a Mill-féle okfogalomra támaszkodó s az embernek a jogi megítélésben játszott uralkodó szerepét még csak sejtető elméleteknek különösebb tantörténeti jelentőséget nem tulajdonít, ellenben annál több rokonszenvvel fordul a generalizáló, más néven adaequat elméletek felé, amelyek hívének ő is vallotta magát korábbi munkásságában (1, 150): azok felé az alapgondolatukban már Verulami Baconál feltalálható elgondolások felé, amelyek a konkrét esetben egyenlő értékű feltételek közül kiemelni igyekeztek azt, vagy azokat, amelyeknek más hasonszerű esetben is lehet jelentőségük és csak azokat ismerik el felelőséget megalapozó oknak. Ezzel „a megítélés tárgyául szolgáló cselekvésben megérezve a társas kapcsolatok jelentőségét, kiemelik az okozatosság tanát abból a társadalmilag légüres térből, amelybe a feltételi elmélet állította belé" (79). Ezeknek sorát az adaequat elnevezést még nem használó Bar nyitja meg, aki egy embert a jelenség okának csak akkor tekint, ha a jelenségek különben szabályszerű lefolyása mássá változott: így a cselekménynek csak azok a következményei vonatkoztathatók a cselekvőre, amelyek a dolgok rendszerinti lefolyásával járnak. Minthogy az ember általában csak cselekvésének szabályszerű következményeiért felel, csak ezeknek okául tekinthetjük s nem elég, ha a felelősségnek a conditio sine qua non elméletek nyomán végtelenbe szétfolyó körét a bűnösség morális-lélektani követelményeivel korlátozzuk (79—86). Bar művét a céhbeli kriminalisták közé nem tartozó jogi gondolkodók folytatják: Thon, aki az okozatosságot a jogban az utólagos megítélés szerint valószínűre (87), Kries, aki az objektíve lehetőre (88—91) és Rümelin, aki azt a cselekmény összes feltételeiből levonható „utólagos objektív prognózis" körére (92—96) korlátolja. Végül kimerítő monografikus alapossággal ismertet még középelméletek cime alatt egy-két, az előbbiektől csak a kifejezések árnyalataiban eltérő teóriát is (95—100). Ez az okozatossági megoldás is az ellenvélemények egész sorozatát (Liepmann, Müller, Mihurko) váltotta ki: az adaequat elmélet nem is az okozatosság kérdésére felel, hanem arra, hogy mikor lehet az okozatosság a felelősség alapja. Ezek az „előrelendítő" ellenmondások mutatták meg a kutatás további irányát: az okozatosság fogalmának a feltételi elmélettől való függetlenítését, vagy az okozatosság álarca alatt lappangó probléma másirányú megoldását (101—110). Az első utat az ok és feltétel minőségi különbségét hirdető elméletek választották: az újkori empirizmus előtt uralkodó aristotelesi filozófia hagyományaihoz visszatérő Kohleré, aki szerint az ok a puszta feltétellel szemben a létrehozó elem; csak aki ilyen okot valósít meg,