Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám - Vádirat a tanú ellen

IRODALOM. 325 csak az az okozó sajátképi értelemben (111—113). Ide tartozik Bindingnek a Normen második (1914-es) kiadásában vallott ujabb elmélete, aki a Buri óta háttérbe szorult hominisztikus mozzanatot a jogi gondolkodás autonómiájának erőteljes hangsúlyozása mellett jogaiba visszahelyezi: a változások oka a büntetőjogban számbajövő életkörben egyedül az emberi akarat; egyébként pedig az okozati folyamat lényegét illetően fenntartja az eredmény irányában, vagy annak ellenében ható (pozitiv és negativ) erők játékára vonatkozó régi tanítását (119—122). Ezek között az elméletek között említi a szerző Krückmannét is (115—118), aki az adaequantia bázisáról kiindulva a büntetőjogi felelősség lényegét a „mozgások kiszámíthatóságában" látja, de a cselekményben ex post csak fiktív „Als Ob" okot keres és ezzel — szerintünk — már nem okozatossági elméletet ad, de feladja az okozatosság követelményét. Konzekvenciáiban közel jár Krückmannhoz Horn, aki erősen empirikus felépítésű elméletében úgy véli, hogy a jog a logika terére tartozó szükségszerű okozatosság helyett valószínűségi feltevéssel is beéri. (123—125) Ezt a teóriát a szerző, akit ezen a ponton nem követhetünk, az objektív beszámítás elméletéhez vezető átmenetnek tartja. Ugyané cim alatt tárgyalja Rohlandnak a „várakozás" elvére alapított „praktikus" okozatossági tanát: okozatos az a következmény, ami megfelel az élet szabálya után igazodó várakozásnak (126—129). A kitűnő Sauernek két elméletét is ismerteti a szerző: a Grundlagen des Strafrechts c. nagyvonalú rendszerében kifejtett korábbi felfogását, amely lényegében az adaequat elmélet mérsékelt változata s amely szerint a cselekmény okozó hatását csak a normális lefolyás keretében lehet figyelembe venni, de ennél az Ítéletnél az összes konkrét körülményekből kell kiindulni ; majd eredeti „monadológiai" elméletét, amelyben a jog tapasztalati anyagát monadoknak nevezett legegyszerűbb elemekre bontja s ebben az alakjukban teszi vizsgálat tárgyává, — a cselekmény büntetőjogüag számbajövő okozatosságát pedig attól teszi függővé, hogy az abban érvényesülő erő- és értéktörekvés káros hatásra irányuló tendenciát mutat e fel (130—133). Ez a felfogás szerzőnk szerint a probléma szélső határára ért, féllábbal már kivül van az okozatossági szemlélet világán (134), míg Tesar idevágó doktrínája, amely a jog alkalmazást csak ex post kívánja „megérteni", már a jogi dogmatika körén kivül esik (135—138). Annál nagyobb figyelmet fordít Bálás P. Elemér a legújabb jogtudományi kutatásban „objektív beszámítás" neve alatt szereplő elméletek felé. Ezeknek fellépésében a fordulatokban eddig is gazdag tantörténet döntő szakának cezunáját látja, amelyet az általa véglegesnek vallott megoldástól már csak egy lépés választ el. Az idetartozó elméletek sorát 1927-ben nyitja meg Larenz, aki szerint nem az elbírálandó történés oka a jogi probléma, hanem az, hogy mit lehet egy akarati tevékenység hatásaként tekinteni, azaz a tettesnek a szubjektív bűnösség feletti ítélet nélkül, illetve az előtt, tehát objektíve beszámítani. Ehhez a szemlélethez, amely az adaequat okozatosság tanához keres kapcsolatot, a hegeli filozófia nyújtja a lehetőséget, amely a mult század végének a valóságot agyonelemező gondolkodásával szemben az emberi cselekvést „konkrét totalitásnak" látja. Ennek a beszámításnak akkor és addig a határig van helye, amíg az eredmény létrehozása az akarat hatalmában állott, míg a véletlenek kiszámíthatatlan találkozása szándékos tettnek a (feltételi elmélet értelmében vett) okozati összefüggés ellenére se tekinthető (145). Ezen a nyomon haladva Honig 1930-ban megjelent tanulmányában azt fejtegeti, hogy az objektív beszámítási Ítélet, mint már az adaequat elmélet is, a feltételi teória alapján eldöntött okozatossági ítélethez csatlakozva arra felel, hogy a tettes magatartásával tudott-e hatni abban az irányban, hogy az eredmény bekövetkezzék (146—148). Az objektív beszámítás elméletei tehát, bár a konzekvenciákban közel járnak az adaequat felfogás eredményeihez, annak generalizáló tendenciáival szemben a tantörténet korábbi szakában fellépő individualizáló elméletekhez hajlanak vissza s ezen a ponton a magyar