Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám - Vádirat a tanú ellen

IRODALOM. 323 szöbölni s azt merő fikciókkal óhajtják pótolni, (Krückmann, TesarJ félreérthetetlenül visszautasítja. Feladatának megoldásánál Bálás P. Elemér elsősorban azt a szellemtörténeti helyzetet veszi széles kulturíilozófiai távlatból vizsgálat alá, amely az addig a feltétlen vagy viszonylagos letalitás cime alatt a különös részben lappangó problémát a mult század második felének elején tudatossá tette és az általános dogmatikai jellegű diszkussziók középpontjába helyezte át: az általános felfogástól eltérően a kérdés első dogmatikusát nem Buriban (1863/64.), hanem Glaserben (1858.) látja. (7.) Módszerének lényege az, hogy „a probléma fejlődése irányvonalának vázolásával" keresi, mint viszi az annyit vitatott kérdést saját dialektikája „az egyes elméletekben lépten-nyomon felmerülő előrelendítő ellentmondás utján" (14.), mindig ujabb és ujabb problémakonstellációkon át az előtte véglegesen elfogadhatónak látszó megoldáshoz. Ehhez a módszertani alapgondolathoz hiven a probléma genezisét abban látja, hogy „a filozófiában a pozitivizmus jutott uralomra a mult század közepe táján", ami maga is „csak egy jelensége annak a nagy eszmetörténeti folyamatnak, amely a középkor bomlásával kezdődött és a XIX. század közepén jutott tetőpontjára" (17.). Az okozatosság a büntetőjogban szintén a pozitivizmusnak és az annak jegyében fogant Mill-féle okfogalomnak általános elterjedése folytán vált ebben az alakban dogmatikai problémává (25.). Ezt a megállapítást, amelyhez kétség alig férhet s amely az egész ujabb irodaloméval egyező, a szerző széles körre kiterjedő, önmaga által is kitérésnek nevezett eszmetörténeti áttekintéssel demonstrálja (16—25.). Minden esetre sajátságos fátuma volt a szellemtörténetnek, hogy ez a folyamat két-három századdal azután következett be, hogy az efficiens kauzalitás a mindegyre inkább a természettudományok felé tájékozódó európai szellem uralkodó csillagzata lett, — oly időben, amikor a természettudomány vezető elméi az okfogalmat már nyűgnek érezték (197.) — amikor tehát a pozitivizmust szülő empirizmus végső konzekvenciái az okfogalom felbontásához vezettek (43). A Millféle okfogalom maga is egyik államása ennek a folyamatnak. Majd részletesen ismerteti a pozitivista filozófia okfogalmát, amelyet a büntetőjogi elmélet éveken át a kor szellemi adottságaiból magyarázható (s a nagy szellemű Binding által már több, mint két évtizede meglátott4) egyoldalúsággal a filozófiai okfogalomnak tisztelt. (26—33.) E szerint az ok nem titokzatos kötelék a tények között, hanem az előzmények (feltételek) összessége, amelyek az eredmény szempontjából az ebben a szemléletben teljesen devalvált emberi tevékenységgel egyenlő jelentőségűek és így nincsen alapja annak, hogy azok közül egyet mint okot kiemeljünk. Ennek az egyoldalú szemléletnek ellensúlyozására a szerző az ujabb filozófia egyéb okozatossági elméleteiről nyújt bő áttekintést (33—47.); egyben azonban Sauerre és Wolterre hivatkozva azt is hangsúlyozza, hogy a büntetőjogban ezeknek a filozófiai okfogalmaknak egyike sem recipiálható, mert a büntetőjogászt érdeklő kérdésekkel a filozófia nem foglalkozik. (47.) Ugy véljük, hogy erről a tudományelméleti igazságról minden gyakorlati jogász meggyőződést szerezhet olyankor, amikor a konkrét perben, ebben az egész jogászi problematikát magában rejtegető jogi mikrokozmoszban a „szakértőt" a bíróság s az ügyvédek kérdései (egy elhunyt orvosi kiválóságunk szavai szerint) „valósággal kétségbe ejtik." „A „filozófiai" (pozitivista) okfogalom a büntetőjogban" cim alatt a szerző ismerteti Glaser idevágó munkásságát, akinél ez a felfogás csirájában jelentkezik (48—49.), Buriét, akinek nevéhez fűződik a feltételek egyenértékűségének teljesen Mill szellemében kifejtett elmélete (bár ő tiltakozik a Mill-től való függőség elien), s aki sokáig döntően befolyásolta az irodalmat (50—52.), végül Lammaschét, aki ennek az u. n. aequivalentia-elméletnek a klasszikusa és aki a logikailag egyenértékű feltételektől megkülönböztetett okfogalmat vulgárisnak mondja, 4) Normen II. 1., 47ü.