Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám

260 DR. GALLIA BÉLA hogy a maximális munkaidőn túl végeztetett vagy rendeletileg megengedett túlmunkát külön és magasabban kell díjazni. (5. §.) De lehetne azt a következtetést is levonni, hogy — a kivételesen sürgős és halaszthatatlan munka eseteitől eltekintve — szocális szempontból célszerűbb volna ahelyett, hogy a rendszeres túlórázást is megfizettetik, ilyen módszeres túlórázást eltiltani. Emellett szól egyrészről az, hogy a munkavállaló egészségét jobban megóvhatja, szabad idejét művelődésre, nemes szórakozásra, családjával való foglalkozásra fordíthatja, másrészt pedig az is, hogy az ilyen rendelkezés a nagyfokú munkanélküliséget is enyhíthetné. Természetesen meg kellene fontolni azt is, hogy ilyen rendelkezés a munkanélküliséget csak átmenetileg enyhítené, mert az újabb alkalmazottakat csak ideiglenesen, határozott időre alkalmaznák, továbbá azt is, hogy általános tapasztalat szerint a munkanélküliség csökkenésével a munkabérek is csökkennek, amit Németország példája bizonyít. Törvényünk azonban nem ezt az utat választotta, hanem azt a szabályt állította fel, hogy a közérdekből, gazdasági szempontból vagy az illető iparág vagy foglalkozás természete miatt megengedett és túlmunkának minősített munkát valamint a megengedett munkaidőn túl teljesített munkát a rendes munkabéreknél legalább 25%-kai magasabban kell díjazni. Ez a szabály a magasabb munkabérre nézve követelést állapít meg a munkavállaló javára. A munkaügyi perekben eddig állandó volt az az érvelés, hogy a munkavállaló addig, amíg szolgálatban volt, nem érvényesíthette a magasabb munkabér iránti követelését, mert kitette volna magát az elbocsátásnak. Bíróságaink ezt a kifogást nem vették figyelembe és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy aki tovább szolgált anélkül, hogy pl. a munkabér csökkentéséből eredő követelését érvényesítette volna, ebbe a csökkentésbe belenyugodottnak tekintendő. Ez a gyakorlat nem volt megnyugtató, mert kétségtelen, hogy a munkavállaló a perlésben a szolgálati viszony tartama alatt mindig feszélyezve érezte magát, viszont a legkevesebb munkaadó tűrte meg sokáig a vele perlekedő alkalmazottat. Ezen kivánt segíteni a törvény 16. §-a, midőn kihágásnak minősítette, ha a munkaadó a munkavállalót azért, mert a munkaidőre, munkabérre és fizetéses szabadságra vonatkozó rendelkezéseken alapuló jogát érvényesiti, elbocsátja vagy elbocsátással fenyegeti. A törvény tehát azt kívánja, hogy ezután az alkalmazott minden feszélyezettség és az elbocsátástól való félelem nélkül a szolgálati viszony tartama alatt is érvényesíthesse a túlórákon alapuló követelését. Azonban erősen aggályos, vájjon ez a védelem hatályos lesz-e a gyakorlatban? Elsősorban az „elbocsátás" kifejezés nem szabatos. Elbocsátás alatt rendszerint az azonnali hatályú elbocsátást szokás érteni. A szolgálati viszony törvényes megszüntetési módja a felmondás. Egyetlen munkaadó sem lesz olyan botor, hogy azonnali hatállyal bocsássa el az alkalmazott-