Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása

246 DR. GOLTNER DÉNES kel tisztázni akarja a jogalkotás és jogalkalmazás egymáshoz való viszonyát és csak minden emberi célkitűzés végességére jellemző, hogy azon törekvésén keresztül, amellyel minden jogéleti vonatkozásban érvényesülésre akarja juttatni az erkölcsi elemeket, ugyancsak a jogpozitivizmus ellen irányuló állásfoglalásra jutott. Schöne szerint a jogalkotás nem egyéb, mint az egészséges népi tudatban élő jogi meggyőződés konkrét formába öltöztetése, tehát declarativ jellegű folyamat. Éppen erre tekintettel el is mosódik a határvonal a jogalkotás és a jogalkalmazás között, mert a tételesjogi rendezés hiánya vagy hézagossága esetén ez a jogpozitivizálási tevékenység teljes egészében vagy részben a bíróságokra nehezedik. Ezért mondja Nicolai, hogy „ bíró és a törvény ugyanazt a működést fejtik ki, nem is jelent ennélfogva különbséget az, vájjon a bíró mondja-e meg, mi a jog, vagy a törvény." így végleg elmosódva a de lege lata és ferenda szemlélet különbségei, — Schaffstein szerint a bíró „a jogalkalmazásban részére biztosított értékelési területen tovább folytatja a törvényhozó politikai tevékenységét." A jog valóságos forrása Küchenhoff szerint a „fajiságból származó természetes jogérzék," illetve Hoclie szerint maga a forradalom. Ezek a végletes felfogások tehát érdekesen nem egymással szemben, hanem végeredményben egyazon eszmei irányban, a megismerési jogforrás gondolatának egyenesében helyezkednek el. E felfogás mellett természetesen a jogalkalmazó bírót nem lehet a jogalkotó subaltern közegének tekinteni, merthiszen a bíró is ugyanazt a funkciót tölti be, mint a „jogalkotó", és terméke a jogforrás: Henkel szövegezése szerint „ténylegesíti a nép felfogásában élő jogi értékképzeteket." Ebből pedig a bíró szempontjából természetszerűleg a nagyobb mozgási szabadság követelménye folyik, ami a gyakorlati élettel való szoros kapcsolatot teszi szökségessé; ezért a bírói gyakorlattal szemben a lehető legsúlyosabb szemrehányás a „lebensfremde Verallgemeinisierung" és a „Buchstabenjurisprudenz". Lehet-e azonban ezekből az eredményekből más jogrendszerekre is alkalmazható következtetéseket vonni ? Játszhatik-e ilyen szerepet a bíráskodás történeti fejlődésű jogrendszerekben? E kérdés tekintetében az idegen jogok közül az angol jogra és az u. n. case-law rendkívüli jelentőségére utalunk, ami egyúttal azt is kétségtelenné teszi, hogy a jogalkalmazás ilyen szerepe éppen a történeti fejlődésű jogrendszerek bennrejlő sajátsága. Éppen ez a pont ad érintkezési felületet a német nemzetiszocializmus és a történeti jellegű jogok — közöttük a magyar — között. A különbség csak az, hogy a német jogélet új, dinamikus és közjogias jellegét a magyar jogfejlődés már kezdettől fogva feltüntette. A jogalkalmazás fokozottabb jelentőségében és szerepében tehát nem lehet a magyar jogfejlődéstől idegen német sajátságot felfedeznünk. A mai német tudományos szóhasználat nagy következetességgel különböztet a magyar „jogalkalmazás" kifejezés által fedett fogalmi körön belül „Gesetzanwendung" és „Rechtsverwirklichung" között. Ez az utóbbi kifejezés hivatott érvényrejuttatni a jogalkalmazás helyes