Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása

A JOGALKOTÁS ÉS JOGALKALMAZÁS. 243 gyakorlat nyomán kelt, a jogalkalmazókat — így elsősorban a bíróságokat — terhelte. A magyar viszonyok között — nem utolsósorban nem-írott jogfejlődésünk soha eléggé nem értékelhető eredményeként — a bíráskodási válság távolról sem öltött a németországihoz hasonló méreteket. Azok a támadások, amelyek mégis bíróságainkat érték, csaknem teljes egészükben azoknak a kevés őszinteséggel a törvénytárba helyezett és egészen balul sikerült intézkedéseknek tudandók be, amelyek a királyi bíróságokat politikai teendőkkel terhelték meg (földreform, választási biztosi — ajánlások! — tennivalók). Szinte maradék nélkül érvényes azonban a magyar viszonyokra is az a megállapítás, amely a jogforrásoknak érdemi félmegoldásokat leplező szövegezésmódjára vonatkozik. Ennek kiemelése pedig azért szükséges, mert az új jogforrásokat csak a szerkesztésmód technikai fogyatékossága és gyarlósága szempontjából bírálat tárgyává tenni ma már egészen felesleges időtöltés. Vezető bíráink ismételt megállapításai után nem jelent újságot, ha újkeletü jogszabályaink sokszor megdöbbentő ellentmondásaira, következetlenségeire és szembeszökő pongyolaságaira hivatkozunk. Legfeljebb törvényelőkészítésünk védelmében kell azt megállapítanunk, hogy ezek legnagyobb része legtöbbször a pártpolitikai kényszeregyességek és a szakértelem és jogászi készség teljes hiányát tanúsító parlamenti plénumi tárgyalások „eredményei." Hogy mennyiben helyes a bíróságokra, mint az eddigi merev felfogás szerint par excellence jogalkalmazókra érdemi döntést, tehát lényegében politikai feladatot áthárítani, arról nagyon megoszlók lehetnek a vélemények. Következetesség azonban mindenesetre nem sok van abban az óvatoskodó eljárásban, amely ködösen általánosító meghatározásokkal a megoldás ódiumát a bíróságokra akarja áthárítani. Ezzel kapcsolatosan azonban más megfontolás is érvényesülhet: épen a legutóbb egyik kitűnő szerzőnk a kartél-jog terén a generális klauzulák mértéknélküli alkalmazása ellen körülbelül azzal az indokolással foglalt állást, hogy ez adott esetben bírói önkényeskedésre adhat alkalmat. A szó szoros értelmében — tehát elítélőleg - vett bírói önkény bekövetkeztétől, úgy gondoljuk, sem a karteljog terén, sem egyéb bírói kézben lévő kérdés tekintetében nem kell tartanunk. Ha azonban az önkény „fogalma" alá vonjuk azt is, hogy a bíróságok a reájuk ruházott hatáskörben a saját értékítéleteiket, elgondolásaikat kívánják érvényre juttatni, annyival is inkább, mert az elsősorban erre hivatott jogalkotó ilyen támpontokat nem vagy nem kellő határozottsággal bocsátott rendelkezésükre, akkor ezt a „szükségszerű bírói önkényt" természetesen mentesítenünk kell a szóhangzat elítélő szineződöttségétöl. Az kétségtelen, hogy a generális klauzulák stb. alakjában megjelenő általánosítások épúgy, mint a szerkesztésbeli fogyatékosságok szinte szükségszerüleg nagyobb mozgási szabadságot biztosítanak a bírónak, vagy az ellenkező oldalról tekintve : más irányú, kiterjedtebb