Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása

244 DR. GOLTNER DÉNES értékelési tevékenységet kényszerítenek reá. É s ez a tény oldja fel a Merkl azon szellemes megfigyelésében érezht itő ellentmondás feszültségét, amely szerint a bíráskodásnak az irotn jogtól való nagyobbfokú függetlenségét célzó „szabadjogi" mozgalmak ellentétben állanak az ugyanakkor megvalósítani kivánt jogállamiság azon követelményével, amely a közigazgatás törvényszerűségének biztosítására, tehát a szabad mérlegelésen nyugvó hata lomgyakorlásnak a jogszabályok korlátai közé való kényszerítésére vonatkozik. A magyar viszonyokat illetőleg csak. a védett birtokra vonatkozó jogszabályokra hivatkozunk, mint a:zt bemutató tipikus példára, hogy a szociális szempontokkal át és átszőtt, általános nemzeti szempontból rendkívüli fontosságú és enrjete ellenére mégsem kielégítően — mert lényeges kérdések tekintetébe n nem kimerítően — szabályozott, és épen ezért már az eddigiek szerint is a contra legem birói gyakorlat kialakulására is alkalmat szolgáltató joganyag tekintetében nagyon nehéz volna a bírói önképy szemszögéből kárhoztatni a magyar bíróságok gyakorlatát. Nem feszíti azonban szét a magyar jogállamiság kereteit sem az a bircM gyakorlat, amely a jogalkotó által válasz nélkül hagyott, de az ország egyik alappillérét képező társadalmi rétege léte vagy nem léte érdekében feltétlenül választ váró kérdésekre akarja megadni a legjobb hite szerint helyes feleletet. A jogalkalmazás ilyirányú feladatai és fejlődése kétségtelen bizonyossággal arra utalnak, hogy talán már napjainkban is, de az azonos fejlődési tendenciát feltételezve a közeljövőben mindenesetre számolnunk kell azzal, hogy a jogalkotás és jogalkalmazás éles fogalmi szétválasztására vonatkozó tételeket revízió tárgyává kell tennünk, ha nem akarjuk, hogy az elméleti megállapítások és a gyakorlati élet jelenségei között áthidalhatatlan szakadék keletkezzék. Nem arról van szó természetesen, hogy a jogalkotás és jogalkalmazás szervi elválasztása megszüntettessék, vagy hogy a bíró az eléje kerülő jogeset megítélésében mint jogalkotó járjon el. Nem zárkózhatunk azonban el annak a felismerése elöl, hogy napjainkban már távolról sem az a bíróideál, mint a felvilágosultság korában: „száj, amely a törvény szavát kimondja." Az ilyen felfogáson alepuló szükségképen pozitivista joggyakorlat egyáltalában nem felelhet meg a mai idők követelményeinek. A kérdés ebből az irányból nézve végeredményében a jogforrások jelentőségének és rendeltetésének problémájává válik: vájjon a kútfő keletkeztető-, vagy csak megismerési forrása-e a jognak? A legtöbbször legalább is szemléltető, ha végletes megoldási kísérletek eredményeit állítjuk egymással szemben, mert ez a módszer vagy pozitív vagy negatív irányban az egyik véglethez sem tartozó szemlélő részére is adatokat szolgáltathat. Ennek a megfontolásnak az alapján — és nem mintha a szovjetorosz jogrendszerből az általános európai,- vagy akár a nemzeti szocialista német megoldásokból a magyar jogéleti viszonyokra és azok szükségleteire feltétlen érvényű következtetést lehetne levonni, érdé-