Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása

242 DR GOLTNER DEMES séget kizáró határozottsággal" tett rendelkezéseire hivatkozik. Egresy e gyakorlat kommentálása során a jogi erkölccsel hadilábon álló szörnyszülöttnek nevezi a hivatkozott rendelkezést, mégis úgy tartja azonban, hogy közjogi bíróságunknak alkalmaznia kell a §-t, részben azért, mert máskülönben kiáltóan éles kritikát gyakorolna a törvény felett, de egyébként is: a bíróságnak a hivatása nem az, hogy bírálja, hanem hogy alkalmazza a törvényt. A német birodalmi kormány 1924-ben bizonyos jelzálogjogok átértékelése tárgyában törvénytervezetet hozott nyilvánosságra. A birodalmi német bíráknak a lipcsei Beichsgericht mellett alakult egyesülete (Richterverein beim Reichsgericht) a törvénytervezet szándékolt rendelkezéseivel szemben ünnepélyes óvást emelt a szaksajtóban elhelyezett nyilatkozatában, amelyben utalt arra, hogy amennyiben a birodalmi kormány mégis törvényerőre emelteti a javaslatot, a német bírák a törvény rendelkezéseit a jóhiszem és tisztesség és a jóerkölcs alapelveibe való ütközésük miatt hatálytalanoknak tekintik és megtagadják tőlük az alkalmazást. S hogy a meghasonlás teljes legyen: ugyanez a német bíró, mint Reichsgericht épen a közjogi és általános elvi kérdésekkel foglalkozó III. polgári tanácsában csaknem ugyanebben az időben kimondotta, hogy a bíró a törvénynek a jó erkölcsökkel és a tisztességgel való állított összeütközését nem teheti vizsgálat tárgyává és annak alapján a jogszabály alkalmazását nem tagadhatja meg. Ily körülmények között nagyon könnyen érthető, hogy nem mindig vezetett sikerre a bíró iparkodása: sajátmaga — és sokszor a jogkereső közönség közös — értékítéleteit bíráskodásában érvényrejuttatni. Ennek a következménye pedig az volt, hogy a jogkereső közönség bizalma megrendült a bíróságok iránt, amely bizalmi válság az 1920-as években különösen Németországban öltött — nagyrészt a kiélezett politikai viszonyok által indikált — enormis méreteket (Vertrauenskrise der Justiz). S amint ebben a vonatkozásban a legszélsőségesebb tüneteket a német jogélet mutatta fel, úgy a bíráskodás válságával szoros kapcsolatban álló jogalkotási válság is legkétségtelenebbül Németországban jelentkezett. Eltekintve ugyanis attól, hogy az utóbbi években (a vveimari Németország életében) az 1919. augusztus 11.-i alkotmány 48. §-a folytán a jogalkotás csaknem teljes egészében a végrehajtó hatalom kezébe ment át (a birodalmi elnök u. n. szükségrendeleti joga), a mai német jogászok szinte egyöntetűen annak a meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy a jogalkotási tényezőknek a jog és a bíráskodás iránti bizalom megrendüléséért való felelőssége — ami egyben saját létjogosultságukat is kérdésessé tette — arra vezetendő vissza, hogy a jogalkotó az általa meg nem oldott — és legtöbbször politikai okokból meg sem oldható — kérdések megválaszolását a reservatio mentalis egy nemével a jogalkalmazó tényezőkre hárította át általánosító szövegezési formulák és legfeljebb körvonalakban — ha nem ködös szólamokkal — meghatározott irányelvek kijelölésével. Ezáltal természetesen mind az a gáncs és rosszallás, amely az esetleg nem szerencsés bírói