Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - A MÉG KISKORÚ BP. NEGYVENÉV E S SZÜLETÉSNAPJÁRA

A MÉG KISKORÚ BP. NEGYVENÉVES SZÜLETÉSNAPJÁRA. 155 munkájáról tanúskodik, amelyen Szilágyi Dezső és Plósz Sándor oroszlánkörmeinek nyoma is észrevehető. Igaz, hogy decemberben negyven éve lesz a Bp. íörvénybeiktatásának, de gyakorlati értékének megítélésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy zavartalan, eredeti alakjában csak 1900 —1914-ig volt hatályban, amely idő még az első átmeneti évek leszámításával is megrövidül. Még a háború előtt, az 1914: XIII.-tc.-el megkezdődött a kódex megbontása, midőn az eljárás egyik szerves alkatrészének, az esküdtbíróságnak kasztrációjával indult meg az a folyamat, amely a világháborúban és a forradalmakban a személyes szabadság intézményes biztosítékai helyébe a hivatali tekintély elvének mind fokozottabb elismerését léptette. Tekintet nélkül arra, hogy a háború kényszere és a forradalomnak fogalmi önkénye mennyire indokolta a „kivételes" jogot, nehezen cáfolható tény, hogy az esküdtbíráskodás felfüggesztése, a katonai bíróságok hatáskörének kiterjesztése polgári egyénekre, a gyorsított eljárás különböző változatai, a rögtönítélő bíráskodás visszaállítása, az uzsorabíróság, az egyszerűsítő törvények, — szóval a büntetöjogszolgáltatásnak egész lidércnyomása, amely a háború óta úgy a jogászokra, mint a közönségre nehezedik, sem az anyagi igazságot, sem az egyén jogainak és szabadságának védelmét nem szolgálja. Lehetséges, hogy a perjogi biztosítékok egy részének eltörlése a szükség parancsa volt, amely tudvalevőleg nem ismer törvényt, tehát a háború után megdagadt kriminalitás — a bűntett és vétség címén elítéltek száma 33951-ről (1921.) 59479-re (1924.) emelkedett — nem respektálta az eljárási törvénykönyvet sem, de ez még nem ok, hogy a destrukció szükségéből a reform erényét faragjuk. Ezért nem oszthatom teljesen Auer György dr. mult évi nagyértékü jogászegyleti előadásának konklúzióit sem. Lehet azon vitatkozni, hogy az esküdtbíráskodás vagy a vádtanács bevált-e vagy sem, de az előbbinek immár két évtized óta tartó felfüggesztése vagy a vádtanács hatáskörének minimumra szorítása nem érv ebben a vitában. Sőt az sem érv, hogy a vádtanács előtt a már megszorított kifogásoknak csupán 6%-a járt eredménnyel. Egyrészt, mert ha csak 102 esetben sikerült is az ártatlan vádlottat a főtárgyaiásnak strepiius forijától megóvni, már ez is eredmény, de másrészt azért nem, mert arról a statisztika, sajnos, nem számol be, hogy az ügyek fennmaradó 94°/o-ából hányban hozott az ítélőbíróság felmentő ítéletet. Ha ugyanis a vádtanács előkelő, „majd a főtárgyaláson" gesztussal elhárította magától a jogkérdésnek lehetséges megoldását, ez bizonyára nem a vádtanács intézményes hibáját vagy feleslegességét bizonyítja. Hogy a vádtanács gyakran követett s követ el ma is harakirit, ez még nem indokolja eltörlését. Ép így egymagában nem igazolja a törvényszéki tegyesbírósági „reformot", hogy az egyesbírói ítéletek ellen nem nagyobb arányban s nem eredményesebben használtak perorvos-