Jogállam, 1935 (34. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 7. szám - Javíthatunk-e büntetőbírósági eljárásunkon?

290 ])R. ZSOLDOS BENŐ pítását, moly szerint „nem szükséges, hogy kevésbbé jelentékeny és a közérdeket közvetlenül nem sértő cselekményeknél az állami vádhatóság működésbe lépjen és ezáltal elvonja a munkaerőt a közérdek szempontjából jelentős bűncselekmények teljes hatékonysággal és haladék nélkül való üldözésétől". Ebben minden gyakorlati jogász igazat ad neki: s az általa csupán példaként kiemelt hitelrontás, egyszerű zsarolás vétsége, a hűtlen kezelés vétsége s a lUk. 406. §-ába ütköző okiratmegsemmisítő vétsége mellett több olyan, ma még hivatalból üldözendő deliktumunk van, melyektől a legteljesebb megnyugvással mentesíthetnők a súlyosabb bűncselekményekkel amúgy is túlságosan elfoglalt állami vádhatóságot s üldözhetésüket valóban a közérdek sérelme nélkül utalhatnék kizárólag a magánvád keretei közé. Számotlevő javítási tényezőnek ismeri el Auer a vádhatóságnak minden eddiginél nagyobb arányú tehermentesítését, főképen a csekélyebb jelentőségű és a közrendet lényegesebben nem érintő bűncselekményeknél ma még kötelezően előírt vádemelés tekintetében, helyes érvekkel támogatva alá azt a megállapítását, hogy „a legalitás elvének következetes keresztülvitele itt oly munkaterhét ró a hatóságokra, amely az elérhető eredménnyel arányba nem juthat és gátolja azt, hogy a hatóságok munkaerejüket kizárólag a komoly, jelentős bűnügyek intézésére fordítsák". A gyakorlati jogszolgáltatás minden komoly munkásának úgyszólván napról-napra éreznie kell elodázhatatlan szükségességét annak, hogy eljárásunkat meg kell szabadítani minden olyan haszontalan mnnkatehertől, melynek elvégzését sem köz-, sem jogos magánérdek nem indokolja, őszinte elismeréssel emelem ki ehelyütt szerzőnknek a vádtanácsi hatáskör korlátozására irányuló törekvésekkel szemben rendszerint kitörő felzúdulások dacára tanúsított azt a bátorságát, hogy — ugyancsak tehermentesítési indokokból, — az igazságszolgáltatás megbízhatóságának veszélyeztetése nélkül teljesen nélkülözhetőnek jelenti ki a vádirat ellen beadható kifogáshoz való jogot. Ide vonatkozóan épen a büntetőbírósági eljárásunk javítása érdekében feltétlenül hozzá kell járulnunk, — bár valóraváltása kétségtelenül sok idejét múlt tradíciónak biztos halálát jelentené — Auernek ahhoz az álláspontjához, hogy a vádaláhelyezési szaknak kiküszöbölése a büntető igazságszolgáltatás gyorsítását előmozdító, de káros hatással nem járó intézkedés volna. Hasonló reform helyességének kellő felismerése vezette többek között a konzervatív angolokat is 1933-ban az *»ddig megdönthetetlennek hitt ,,grand jury" eltörlésére. A továbbiakban célhozvezető javítási reformként sürgeti Auer az 1921. évi XXIX. te által megállapított egijesbírói hatáskör kiterjesztéséi. E részben annak a meggyőződésének ad határozott kifejezést, hogy mindazokat a bűncselekményeket, melyeket bűnvádi perrendtartásunk esküdtbíróság elé n-°m utasított és amelyek a kir. ítélőtábla székhelyén működő törvényszéknek fenntartva nincsenek, egyesbíró elintézésére kellene bízni. Jogi irodalmunkban és szakkörökben az utóbbi évtized alatt sokat vitatott kérdés, hogy vájjon az egyesbírói intézmény az idők folyamán beváltotta-e a létesítésekor hozzáfűzött reményeket. Auer megállapítja és e részben egyet kell vele értenünk, hogy az egyesbíróságokkal szemben való idegenkedést a tények nem igazolják. Más kérdés aztán az, hogy az eddigi tapasztalatok szerint óhajtandó-e és a bírói munka alapossága és szakszerűsége szempontjából javító