Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Dr. Juhász Andor-nak, a m. kir. Kuria elnökének évnyitó beszéde

ÉVNYITÓ BESZÉD. 29 merülő s azonnali megoldást kívánó jelenségek háttérbe szorították joglétünknek — mélyrehatóbb tanulmányt, széleskörű áttekintést és átfogó rendezést igénylő — nagy kérdéseit. Említett előadásomban azért jeleztem égetőnek az ügyvédkérdés megoldását, mert az nem egy életpályának elszigetelt létproblémája, hanem magának az igazságszolgáltatásnak is létkérdése. Mi ítélőbírák vagyunk hivatva és mintegy erkölcsileg kötelezve annak a megállapítására, hogy megbízható, hivatása magaslatán álló, szakképzett ügyvédi kar nélkül jogrendről, jogállamról, az emberi szabadság- és vagyoni jogok biztonságáról, szóval a jogeszme uralmáról egyáltalán, de különösen a mindinkább szétágazó és egymást keresztező mai életviszonyok és az azokkal párhuzamosan mindjobban specializálódó jogrendszerek közepette — beszélni sem lehet. Nem vonható ugyan kétségbe, hogy amint a gazdasági és ipari élet fejlődésével kivesztek, vagy kiveszőben vannak a gombkötők, szűrszabók és más ősi iparágak, épp úgy feltartóztathatlanná válhatik egyik-másik intellektuállis foglalkozási ágnak az elsorvadása is, az ügyvédi hivatás jelentőségét azonban az életviszonyok fejlődése nem hogy leszállította volna, hanem még inkákb fokozta. Ezek szerint nem csupán az a rokonérzés és megbecsülés, amellyel a válságban lévő ügyvédi karnak az elmerülése, a megsemmisülés veszedelme előtt álló tagjai irányában viseltetem, amely testület úgy a múltban, mint a jelenben a legkiválóbb férfiakat adta közéletünknek, amely hűséges őre volt az alkotmányos szabadságnak és a jogrendnek, amelynek hazafiasságát soha senki kétségbe nem vonta s amely a maga összességében középosztályunknak számottevő alkotó része, tehát nemcsak subjektiv érzéseim, hanem tárgyilagos megfigyeléseim is azt a meggyőződést érlelték meg bennen, hogy az ügyvédi kar megmentése: közérdek, nemzeti érdek. A mai alkalom szűkre szabott keretei nem engedik meg, hogy az orvoslás részletkérdéseibe belebocsátkozzam. Különben is az életrevaló terveket leginkább az ügyvédség maga termelheti ki saját legközvetlenebb értékes tapasztalatai és szakösmeretei alapján. Csupán általánosságban kívánok a felvetett kérdésre vonatkozóan néhány futólagos megjegyzést tenni azzal a hozzáadással, hogy megfelelő alkalommal készséggel részt fogok venni a felmerülő javaslatok tüzetesebb megvitatásában. A reform kiinduló pontjául azt a megállapítást kell elfogadnunk, hogy ügyvédi karunk válságát nem gazdasági viszonyaink leromlása okozta, legfeljebb elmélyítette. Fennállott az már korábban is a magyar ügyvédek létszámának világszerte példátlan megnövekedése folytán. Elegendő lesz, ha ennek illusztrálására egyetlen adatot említek fel, nevezetesen azt, amíg a közel négymillió lakosú s még ma is nagy gazdasági erőt képviselő Berlinben 2860 az ügyvédek létszáma, addig a gazdaságilag elsorvadt s nem is egymillió lelket számláló fővárosunkban 3049, tehát viszonylagosan véve több mint a négyszerese a berlini létszámnak. Már pedig a német jogászvilág is tele van panasszal az ottani ügyvédi kar lúltömöítsége miatt. Hogy ennek az egészségtelen túltermelésnek a jogászi kiképzés során és az ügyvédi pálya határállomásán mi módon lehetne gátat vetni, az nem ugyan a pillanatnyi megsegítés, mint inkább a végleges rendezés szempontjából a sarkpontja az egész problémának. Ebbe kapcsolódik bele a korlátolt létszámnak az u. n numerus claususnak a kérdése is, amivel szemben nem óhajtok ezúttal véglegesen állást foglalni, csupán annak az erős meggyőződésemnek adok hangot, hogy a további szaporodás megakadályozása sőt azon túlmenően a jelenlegi ügyvédi létszám fokozatos apasztása nélkül az ügyvédséget fenyegető végső katasztrófát — igazságszolgáltatásunknak mérhetetlen kárára — semmiféle emberi hatalom nem lesz képes feltartóztatni. Ami most a jelenlegi keretek között lehetséges tennivalókat illeti, erészben úgy vélem, hogy a segítséget egyedül a kormánytól és a törvényhozástól várni nem szabad. Az ügyvédi karnak magának is kezébe kell