Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 7. szám - Marton Géza válasza Nizsalovszky Endre: Objektív felelősség a magánjogi törvénykönyvben. c. cikkére. [4-6/33:141-150.]

27.6 DR. MARTON GÉZA szerét on csak a múltnak tett kedvezménynek tekintem s mint ilyet, nem kifogásolom, bár elméleti hiányosságára ott is rámutattam. Ennyit az elv érdekében általában! II. Legyen szabad néhány megjegyzést fűznöm az ellenvetések némely konkrét részleteire nézve is. Sajnálatomra e tekintetben sem találtam a cikkben egyetlen ellenarguimentumot sem, melyet magamévá tudnék tenni. 1'. Az a németektől hallgatag helyesléssel átvett érv. hogy a tárgyi felelősség általánossá tétele gazdaságilag káros volna, mert a vállalkozókedvet lankasztaná, a németek szájában is merő ürügy, mondvacsinált mumus hozzánemértők ijesztgetésére, ami kitűnik onnan, hogy a szomszédos francia, (sőt elszászi) területen több mint egy század óta életben volt a Code civil a maga, lényegében a tárgyi felelősséggel egyenértékű (csupán egy hamis vétkességi elmélet mezébe bujtatott) rendszerével, anélkül, hogy a francia jogélet a vállalkozókészség elsorvasztásáról panaszkodnék. Nizsalovszkynál pedig ez az érv egyenesen ellene mond az ő főkövetelményének, a jogbiztosságnak, mert a vétkes felelősség, melyet a németek ez argumentummal védeni akarnak, legalább is annyit ront a jogbiztosságon, mint a bírói mérsékléssel korlátozott tárgyi felelősség. Az a példája, melyet a Kúria gyakorlatából hoz fel (144. lap), melyben a Kúria a folyóvizet beszennyező gyártelepet kártérítésre kötelezte a halászok javára az elpusztult halállományért, egyáltalában nem nyom semmit a tárgyi felelőssététel ellen, hisz nincs olyan emberi vállalkozás, mely a nonputarem-ek kockázatát ne lenne kénytelen viselni. A kifelé szóló felelősség' csak egyike a számtalan kockázati lehetőségeknek, melyek a vállalatra kivülről-belülről leselkednek s melyeket természetesen a válalkozókinak kell viselnie (belső károk: robbanás, tűz, beomlás, törés, stb.; külső veszedelmek: árvíz, földrengés, háború, sztrájk, termelési válságok, konjunktúraváltozások, stb.). A felhozott példa esetén helyesen így kell felállítani a kérdést: helyesebb letít volna-e, ha a Kúria a halászok terhén hagyja meg a kárt, mely az ő üzemüket époly váratlanul és époly szomorú meglepetésként érte, mint a károkozó gyárte'epet a kártérítés terhe? Nem bölcsebb dolog-e a két érdekelt üzem közül arra hárítani a kárt, aki okozta és talán, ki tudja, nem lett volna-e módjában nem okozni, ha jobban utána jár a dolognak, még tökéletesebb szűrő és ülepítőberendezések alkalmazásával, — amire talán ép a felelősség tudata jövőben serkenteni is fogja? — Szerintem még csak kétség sem férhet az utóbbi alternatíva helyességéhez. A magam részéről képtelen vagyok itt a Kúria döntésében az őstermelés kedvezményezését látni az ipari termeléssel szemben, hanem látom a legegyszerűbb józanész megnyilvánulását. 2. Teljesen egyetértek a hozzászólás azon tételével, hogy a törvényhozónak lehetőleg nem szabad törvényhozói kötelességéről lemondani s a szabályozást a bírónak adott fehér lappal ez utóbbira visszahárítani (144. lap lent). Állítom azonban, hogy a törvényhozó e feladatát egy hajszállal sem közelítette meg jobban az 1709. §-ban, melyben a bírót arra utasítja, hogy azt, aki másnak „vétkesen" vagy „a jó erkölcsökbe ütköző módon" okoz kárt, marasztalja kártérítésiben, mint az 1737. §-bam,, ahol a méltányosság alapján való marasztalásra utsítja. Annak megállapítása ugyanis,