Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 7. szám - Marton Géza válasza Nizsalovszky Endre: Objektív felelősség a magánjogi törvénykönyvben. c. cikkére. [4-6/33:141-150.]

272 DR. MARTON GÉZA csúszó apróbb igazságtalanságokon; ne kényszerítsük a törvényhozót olyan különleges szempontok figyelembevételére, melyek az ő általános jogfenntartó munkáját csak megnehezítenék, sőt talán szabályainak érvényét ásnák alá azzal, hogy alóluk oldalkibuvókat nyílnak az egyéni igazságosság keresésének örve alatt. Aki, teszem, szerződéssel lekötötte magát egy bizonyos teljesítésre, az teljesítsen, ha megroppan is dereka a vállalt feladat súlya alatt, mert így kívánja ezt a társadalom érdeke (pacta sunt servanda!); — aki megsértette a másikat — mindegy: hogyan, milyen körülmények közt! — az tartozzék a törvényszabta elégtétellel, mert a jogrenden esett csorbát feltétlenül helyre kell állítani. Rövidén: a strictum ius gondolatának harca ez az aequum íus-szal,2 amelynél a két ellentétes alapelv egymás hatását ellensúlyozza, s az eredő valahol a kellő között fog kialakulni az illető társadalmi és állami alakulat fejlettségi fokának és egyéb adottságainak megifelelőleg. A mai fejlődés magaslatáról tekintve vissza a .múltba, megszoktuk, hogy a stricta ratio-i teljesen primitív, tökéletlen, helytelen felfogásnak tekintsük, mely csak az ősi fejlődés kezdeti fokain állhat meg, melyet azonban aztán, mint nyers népek, durva erkölcsök rossz szellemét, mint a forgalomra és az igazságszolgáltatásra nehezedő jégbilincset lassan elűz az aequitas felkelő, melegítő napsugára, mint ahogy ezt legszebben megpéldázva a római jogban tanultuk valamikor régen. Ez azonban nagyon helytelen szemléletmód volna, mely igen helytelen beállításban tüntetné fel a dolgokat. — Igaz, kezdetben va'la csakugyan a strictum ius unalma; azonban korántsem azért, mintha a régi emberek mindannyian durvák, kegyetlenek, az igazságosság iránt érzéketlenek lettek 2 Véleményem szerint nem lehet ezt az ellentétet tovább visszavezetni a liberálizmus-konzervatizmus társadalmi ellentétére, mint ahogy ezt a forradalmi német irodalom mostanában néha megkísérli. V. ö. pl. legújabban Herschel kölni professzor cikkét: „Staatlicher Befehl und richterliches Ermessen im neuen Reich" a Deutsche Juristenzeitung 1933. aug. 1-i (15.) számában. 1008. hasáb. — Valamennyire is fejlett jogalkotás ugyanis nem nélkülözheti egyik elvet sem a kettő közül. Herschel maga is konstatálja ezt a liberálizmusra vonatkozólag, melynek szerinte is époly elengedhetetlen követelménye a jogbiztosság, mely a forgalom biztosságának s ezzel az individuális kapitálista mechanizmus funkcionálásának előfeltétele, mint aminő a bíró szabadabb mozgása az anyagi igazság és méltányosság érvényesítése érdekében. Viszont a másik oldalról nem tudok elképzelni olyan konzervatizmust, mely ne törekednék a törvények uralmának biztosítására, s emellett az anyagi igazságra való törekvést teljesen feladná. Ha van állam, ahol ez elvek egyike vagy másika vagy mindketteje csorbát szenved, akkor ez ott sem nem liberálizmusból, sem nem konzervatizmusból, hanem kényúri vagy forradalmi önkényből történik. Herschelnek ebben az egymást közvetlenül követő két mondatában: „Der neue Staat wird und darf sich nioht soheuen, überall dórt über das Ideál der Rechtssicherlheit hinwegzugehen, wo es seine eigenen und des deutschen Volkes Lebensbedünfnisse erheischen. Nichtdestoweniger . . . muss der nationale Staat vom Ri hl r eine erhöhte Gesetzestreúe fordern . . ." ón egyfelől a gyakorlatban kiegyenlíthetetlen ellentétet, másfelől a bíró feltétlen szolgaságra ítélését látom („.. . diese (staatliohen) Befehle erfordern ... absoluten Gehorsam, auch vom Richter"), — ami sem nem liberálizmus, sem tnem konzervatizmus, csupán autokrata gondolkodás.