Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 4-6. szám - A fegyelmi bírósági ítéletek kötelező ereje a munkaügyi perben

A MAGYAR JOGÁSZEGYLET ANKÉTJA. 217 felhozott, ellenvetések teljes elismerése mellett, mindenkora bifurkáció mellett voltam. Mendelényi őméltósága azonban a bifurkációt formai korlátok közé kívánta szorítani. Ezt azért nem tartom szerencsésnek, mert a fiatalok pusztán csak az ötesztendei korhatár elmúltával még nem válnak bölcsekké. Éppen ezért a magam részéről a bifurkációt akkor fogom örömmel üdvözölni, ha a gazdasági viszonyok olyanok lesznek, hogy a bifurkációt kibírják. Még csak egy megjegyzést szeretnék tenni. Ha meg is volna állapítható, hogy az ügyvédség zöme kívánja a numerus clausust, akkor bizonyosan úgy járna vele, mint az egyszeri férj, aki a három kívánság közül először azt kívánta, hogy kolbász sisteregjen a fazékban, majd azt kívánta, hogy nőjjön a felesége orrára s végül kénytelen volt azt kívánni, hogy az onnan eltávolíttassák. Azt hiszem, ha a numerus clausus kolbásza egyszer oda fog nőni az ügyvédség orrára, az utolsó kívánságuk az lesz, hogy az onnan minél előbb eltűnjön. Dr. Szladits Károly egyetemi tanár: Ha ebben a magasszínvonalú vitában, amihez hasonlót keveset hallottam, bátor vagyok szintén felszólalni, úgy ehhez a jogcímet abból merítem, hogy jogtanár vagyok, tagja annak a testületnek, amelyre rá van bízva annak az ifjúságnak a nevelése, amelynek jövendő sorsát ez a kérdés vitálisán érinti. Hivatásomnál fogva kötelességszerűen, de egyúttal teljes meggyőződéssel ellenzője vagyok minden olyan korlátozásnak, amely a magyar ifjúság érvényesülése elé az ügyvédi pályán elháríthatatlan akadályokat emel. Érzem és látom, hogy itt van az ügyvédség számszerű csoportosulásában az aránytalanság, de hiszem azt, hogy ez csupán egy abnormis és bizonyos elemi csapások, történelmi katasztrófák következményeként előállott nem állandó, hanem enyhülő jelenség. Ennek a nemzeti szerencsétlenségokozta átmeneti helyzetnek a terheit a jövő generációra áthárítani ellenkezik minden igazsággal. A magunk katasztrófáját nagyrészben a magunk erejével és a magunk terhére kell orvosolnunk. Egy ostromolt várban, ha az élelmiszerek fogytán vannak, igyekezni kell, hogy lehetőleg mindenkinek jusson egy falat kenyér. Én tehát alapelvül vallom, hogy nem szabad mesterséges számszerű korlátokkal az ügyvádi pályát elzárni az odavalók elől. A zártszám tervezetei e tekintetben valósággal megdöbbentők. Az Östör-féle terv szerint évenként mintegy 40—50 ügyvéd volna csak felvehető az egész országban. Ez — amint Teller barátom kiszámította — azt jelenti, hogy csupán a jelenlegi budapesti ügyvédjelölteknek az ügyvédségbe való felszívása 15 esztendeig tartana és az egész magyar ifjúságból egyetlenegy ember se jutna ezalatt az idő alatt be az ügyvédi karba. Ez teljes megfojtását jelenti a fiatalságnak és a középosztály katasztrófáját. Éppen ezért erről a helyről is a legmelegebb köszönetemet fejezem ki azon emelkedett lelkű férfiaknak, aminő különösen Pap őméltósága és Kölcsey Sándor, akik megérezték ebben a problémában a magyar ifjúság életkérdését és a magyar ügyvédség ideálízmusa legszebb hagyományainak megfelelően feleltek meg rá. Lehetetlennek tartom, hogy éppen a mai időben, amidőn a kormánynak és az egész közvéleménynek minden igyekezete arra irányul, hogy a fiatalság elhelyezkedését valamiképen biztosítsa, ilyen katasztrofális sorompólezárást foganatosítsanak. Általában nem vagyok barátja az erőszakos rendszabályoknak, mert tapasztalásom az, hogy azok mindig reakciót vonnak maguk után, és mert sohasem lehet tudni, hogy a reakció hol és milyen nemes eszme rovására tör ki, Nem helyeselhetem az ügyvédség megkezdésének mesterséges időbeli határokkal való kitolását sem, amit Mendelényi igen t. barátom proponált. Ez megint 6—7 esztendővel tolná ki a fiatalemberek belépését az életbe. Mélyen t. uraim! Nekünk itt a kontinensen általában, de különösen Magyarországon egyik legnagyobb hibánk, hogy a fiatalembereink legjobb energiáit elpocsékoltatjuk azzal, hogy nem juttatjuk őket megfelelő pozíciókba. Az egyedüli ügyvédség volt a kivétel, ahol a kitűnő ember kiválhatott és megJogállam. XXXII. évf. 4—6. füzet. 15