Jogállam, 1932 (31. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 8-9. szám - A szegényjog

IRODALOM. 351 kommentárjával. A legnagyobb dogmatikai kérdések megoldására való — legtöbbször sikeres — törekvés mellett rendkívüli, egészen minuciózus alaposság jellemzi a szerzőt, aki nyomon követi az új kódex egyes rendelkezéseinek minden irányú elágazását, mind az általános büntetőjogi dogmatika, mind a külön katonai büntetőjog, mind a katonai közigazgatási jog, sőt a katonai büntető eljárási jog irányában is, emellett figyelemmel van arra, hogyan alakul a katonai büntetőjog alkalmazása a polgári büntető bíráskodásban. Legkiemelkedőbb részei a műnek azok, amelyekben a szerző a törvény időbeli hatályával, a katonai büntetőjog érdekes specifikumával: a büntetésnek súlyosbítások útján való megrövidítésével, továbbá a részességgel, a sikertelen reábírással, a személyes körülmények jelentőségével, a parancs, a hivatásgyakorlás és a tiszti fegyverhasználat problémáival, valamint a jogos védelem és a végszükség egyes katonai vonatkozású oldalaival foglalkozik. Amit ezekről a kérdésekről mond a szerző, valósággal monografikus megvilágításszámba megy, anélkül, hogy a szerzőnek meg lett volna az a kényelme, ami a monografusnak kijár: hogy kényére-kedvére kifejtheti véleményét azok nélkül a térbeli korlátozások nélkül, melyek a tömörségre, sőt valósággal távirati stílusra utalt kommentátort olyan keservesen korlátozzák. Az említett részekben a szerző a problémák mindenoldalú mély átértéséről és a tudományos lelkiismeretességnek egészen imponáló mértékéről tett tanúságot s csak azt sajnáljuk, hogy a recenzenst is szorítják a térbeli korlátozások, különben nagy örömmel adnánk legalább ízelítőt abból, milyen emelkedett felfogással teljesítette a szerző a maga elé tűzött feladatát, és milyen kifejező erővel tudta valóra váltani azt, ami ideában lebegett intellektusa előtt. Ami a szerző egyes állásfoglalásait illeti, nézetünk szerint is helyes a sikertelen felbújtásnak az a jellemzése, hogy az a bűncselekményeknek a befejezett cselekmény és a kísérlet mellett harmadfajta jelentkezési módja („alakja"), nem pedig részességi alak, sem pedig delictum sui generis. Helyes az a tanítás is, hogy a sikertelen felbújtásnak is lehet — fogalmilag — részessége, de nem büntethető. Kifogástalan a szerzőnek az az álláspontja is, hogy a Ktbtk. 36. §-a még nem dönti el, vájjon a tettes katonai minősége minden katonai bűncselekménynél osztható személyes körülmény-e. Magunkévá tesszük a szerzőnek azt a tanítását, hogy — az uralkodó elmélettel szemben — a tettes katonai minősége mindig osztható, a nem sajátkép katonai bűncselekmények tekintetében is, úgy hogy a katonai minősítés az extranaeusokra is mindig kiterjed, mert a katonai bűncselekményeknek — ha nem sajátképiek is — közös jogtárgya a katonai fegyelem, mely pluszt jelent a közönséges büntetőjog oltalmazta jogtárgyhoz képest, úgy hogy a tettes katonai minősége a bűncselekmény természetét átalakítja. Nem tartjuk azonban meggyőzőnek a szerző nagyszabású okfejtését a tiszti fegyverhasználat mentesítő hatását illetően, helyesebben nem értünk egyet ennek az okfejtésnek végső következtetésével, t. i. azzal, hogy ez a jogellenességet kizáró ok nem egyéb, mint a