Jogállam, 1929 (28. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 3. szám - A sérthetetlenség pszichológiája a mentelmi jogban

96 VARGHA FERENC. illeti meg. Hasonló szofizma az is, hogy a törvényhozónak bűnvádi eljárás alá vonatala az országgyűlés szabadságát korlátolja. Ez akkor volna helyes, ha a Ház érvényes határozatához minden képviselő jelenléte mindig megkívántatnék. Ezt a képtelenséget azonban sehol sem kívánják meg. A Házszabályok szerint (128. §) a tanácskozásra negyven, a határozathozatalra ötven tag jelenléte szükséges, holott a képviselőház többszáz tagból áll. Nyilvánvaló tehát, hogy egy vagy több tag ellen indítandó eljárás a Ház határozatát nem befolyásolhatja és pedig annál kevésbbé, mert a bűnvádi eljárás nem azonos a személyes szabadság korlátozásával s így a törvényhozói akarat szabadságának hiányával. Csak a letartóztatásnak van ilyen jellege. Ez pedig ritka, mint a fehérholló s ha bekövetkezik is, az a Ház határozatképességére a fentiek szerint befolyással nem lehet. Azt kérdezem, érdemes, igazságos-e egy olyan intézményt szotízmák segélyével fenntartani, mely különösen sajtóügyekben csak taktikázásra alkalmas? Igen, de ott van az aggály, hogy hátha üldözés és zaklatás tárgya a törvényhozó, ilyenkor elkerülhetetlen a Parlament ellenőrzése és vétója. Hát az bizonyos, hogy az egész mentelmi jog alapja a zaklatás; mert igaz ugyan, hogy a zaklatáson kívül azt is nézi a bizottság, hogy bűncselekmény-e az, ami miatt a kiadatás kéretik, s van-e nyomatékos gyanú, ámde ezek a feltételek ismét csak a zaklatásban folynak össze, mert ha a vádló oly cselekmény miatt üldözi a törvényhozót, mely nem kriminalitás, vagy minden terhelő adat nélkül üldözi azt, az zaklatásnak tekintendő. A zaklatás történeti íejlődésében érdekes a felsőháznak alapvető határozata a Perczel Miklós esetében, ahol kimondta, hogy megvizsgálandó minden esetben, «nem forog-e fenn magánbosszúból eredő és nyilvánosan felismerhető zaklatási szándék». A zaklatást tehát a főrendiház csak a magánbosszúra korlátolta, s annak vizsgálatát, hogy hatóságok részéről nincs-e zaklatás, kizárta. (Jelinek ^70. 1.) E szerint a zaklatás s így a mentelmi jog felfüggesztésének megtagadása nagyon redukálódott volna. Sajnos, ezt a principiumot nem állította fel a képviselőház s a felsőház is eltért attól s csak általában a zaklatást keresi, akár magánosoktól, akár hatóságoktól jöjjön is az, az mellékes. Ehhez járul, hogy a zaklatás fogalmát a parlamenti prakszis nem határozza meg, csak egyszerűen minden fejtegetés és meggyőző okok nélkül dönti el a kérdést, hogy van-e, vagy nincs zaklatás, sic volo sic jubeo mintájára. Magán bosszúból származhatik a zaklatás, de az a kérdés, hogy a hatóságok részéről lehetséges-e a zaklatás feltételezése?