Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1. szám - Két téma. [Nőtartási díj. Kártérítés ölésért.]

KÉT TÉMA. J9 ítélhető — : de ez nyilván olyan rendelkezés, amelyre áll az unius positio non est alterius exclusio. A BGB. (844. és 85 5. §§.) is körülbelül csak addig megy el, mint a fenti kúriai álláspont, — de az sem mondja kifejezetten, hogy több semmiesetre sem követelhető. Polgári törvénykönyvünk javaslata (bsz. 1477. §) kiterjeszti a felelősséget «a megkísérlett gyógyítás vagy életmentés)) költségére és (a hagyaték javára) a sértett személyéhez kötött vagyonjogok időelőtti megszűntére, de e finom kazuisztikától eltekintve, vezérelve még mindig az előbbi marad. Mégis (bsz. 1478. §) «nem vagyoni kárért való elégtételt* is lehetővé tesz, habár csak a megölt legközelebbi (kötelesrészes! hozzátartozói javára és csak szándékos, vagy súlyosan gondatlan deliktum esetében. Már ebbe az «elégtétel"-be in praxi sok minden beleférne! Azonban tovább mehetünk : e szabályok az «Egyes tiltott cselekmények)) fejezetében állnak, míg előttük «A tiltott cselekmények általában» című fejezetben még sokkal messzebb portáló, általános szabályok foglaltatnak. Vájjon ha valaki emberölés által sértené közvetve másnak jogvédte érdekét (t. i. nem a megölt érdekét értjük, hanem azét, akit az ő halála közvetve károsít), pl. az adós megölése által tenné lehetetlenné, hogy az kötelmét teljesítse (bsz. 1461. § esete): az korlátozottabban • felelne kártérítésileg, mintha ugyanezt enyhébb jogellenesség útján cselekedne? Ez súlyos inelegentia juris lenne, tehát nem tételezhető fel. Általában abból a tényleges helyzetből, hogy az emberölőtől a «sértett» maga nem kérhet kártérítést, mert hiszen már meghalt, míg minden kisebb személyes sértésért kérhetne: nem szabad a jognak is olyan konzekvenciákat levonni, amelyek könnyebbé teszik a tettes helyzetét, mint amilyen egyéb deliktumok tetteseié. Altalános szabály, hogy a bűntettes teljes kártérítéssel felel. Legfeljebb az enyhe gondatlanság (és az objektív felelősség) eseteiben tartanok indokoltnak (a bsz. fent idézett 1478. §-a nyomán), hogy a tettes vagyoni felelősségét csak az okozott károk szűkebb, centrálisabb körében állapítsák meg. Azon meggyőződésünket, hogy kártérítési judikatúránk ezen a ponton túlságosan szűkkeblű, nemcsak a már érintett legújabb határozatokból merítjük. Természetes, hogy ennek a jogkérdésnek múltja is van. Végiglapozván az utolsó két évtized döntvénytárait, megállapíthatjuk, hogy a Kúria általában az «elmaradt haszon »-nak nem igen kedvelt kategóriája alatt szemlélte a megölt hozzátartozói által támasztott vagyoni igényeket (V. 10,2157/1905, 1907 II. 14., MD. I. 148.), figyelmen kívül hagyván például azt a jövőbeli vagyonszaporűlatot is, amelyet a megölt még szer ez 2*