Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 1. szám - A büntető hatalom korlátozottsága kiadott bűntettesekkel szemben

28 Df SZONDY VIKTOR nak. A megkereső állam hatalmának ez a korlátozottsága éles határvonalat húz a kiadatás és az egyszerű közigazgatási átadás között, amely a toloncügyekben fordul elő. A toloncot a kitoloncoló állam átadja saját hazájának, mert a tolonc neki idegenrendészeti szempontból nem kívánatos személy, azt azonban egyáltalában nem köti ki, hogy a tolonccal saját hazája miként bánjon el. Ugyanezek az okok különböztetik meg a kiadatástól azt az eljárást, amelyet Magyarország követett, a midőn hadifoglyaink kiszabadítása érdekében nálunk bűnvádi eljárás alatt álló vagy elítélt bolsevista érzelmű magyar állampolgárokat átadott a Szovjet-Oroszországnak. (1921. évi XL. tc.) A kiadatási jognak leglényegesebb alapelve a megkereső állam büntető felségjogának korlátozottsága a kiadatást követő eljárás során. Ez a korlátozottság külső kifejezője annak a gondolatnak, hogy az az állam, amely a kiadatási megkeresés eredményekép a bűntettest kézhez kapja, nemcsak a saját nevében jár el, hanem bizonyos fokig a kiadatást engedélyező állam büntetőjogi felségjogát is reprezentálja. A kiadatási engedélyt követő eljárás ennek megfelelőleg nemzetközi jogi garanciák alá van helyezve. A következőkben azt fogjuk megvilágítani, hogy miben állanak ezek a nemzetközi jogi garanciák. A garanciák legfontosabbika a speciálitás elve. Ez az elnevezés onnan ered, hogy a korlátozások leggyakoribb formája szerint a kiadatás bizonyos in specie meghatározott bűncselekményre vagy bűncselekményekre szorítkozik, ehhez képest a kiadott egyén az általa a kiadatás időpontjáig elkövetett bűncselekmények közül csak ezen in specie meghatározott bűncselekmények tekintetében van a kiadatást kieszközölt állam feltétlen büntető hatalmának alávetve, ellenben a kiadatási engedélyben nem említett bűncselekmények tekintetében az állam büntetőjogi hatalma korlátozva van. A kiadatásnak bizonyos cselekmény miatt való engedélyezése, más cselekmények miatti megtagadása a modern jogtudomány jogi fogalma közé tartozik. Grotius még azt hirdette, hogy a kiadatás a bűntettesnek feltétlen átadása a másik állam bírósága részére, hogy felette ítéljen, ahogy neki tetszik («ut de eo statuat, quod voluerití). Grotius: De jure belli ac pacis II cap. 21. § 4.). A XIX. század eleje óta űgy az elmélet, mint a gyakorlat mindinkább érvényre juttatja azt az elvet, hogy a kiadatás mindenkor politikai aktus, amelynél a megkereső és a megkeresett állam igazságügyi felségjogát érintő kérdésekről van szó. Az államok kiadatási politikát kezdenek űzni és bizonyos bűncselekmények miatt engedélyezik a kiadatást, másik miatt pedig nem. Főként a politikai menekültek menedékjogának biztosítása végett honosítják meg az államok a bűncselekmények közötti válogatást és azt a rendszert, hogy a kiadatást mindig in specie meghatározott bűncselekmények miatt engedélyezik. A speciálitás elvének fejlődése ezek szerint szorosan összefügg azzal a mozgalommal, amely a politikai menekültek részére a kiadatás alól való mentességet óhajtotta biztosítani. A XVIII. században a kiadatást még bíróságtól bírósághoz eszközölték, mivel az akkor egyszerű adminisztratív aktus volt és a politika nem játszott közre. Ezzel szemben a XIX. században hovatovább kialakul az az elv, hogy a kiadatási ügyeket mindenkor diplomáciai úton kell tárgyalni, mivel minden egyes kiadatási ügy politikai kérdést képez. A közvetlen érintkezés ideje alatt a speciálitás elve egyáltalában nem érvényesült, mivél a bíróság a további fejleményekkel nem