Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 2-3. szám - A korrekcionalizált vétség elévülési határideje

I I 2 DE FINKEY FERENC imént említettem, nem azonosítható a kísérlet, a bünsegély, a hivatalból vagy magánindítványra üldözés kérdéseivel. Ez utóbbiaknak a megoldása korrekcionalizáció esetén is kétségtelenül az eredeti, a törvény által elvont általánosságban a tényálladékhoz fűzött büntetés nagysága után igazodik. Ha egyszer a tettes pl. magánlaksértés bűntettének a kísérletét követte el. akkor ez a kísérlet az esetben is büntetendő, ha a bíróság a Btk. 92. ii-anak az alkalmazásával a vádlottra fogházat szabott, mert az elkövetett tényálladék olyan volt, amelynek a kísérlete a törvény szerint mindig büntetendő. A kir. Kúriának ezen és a többi hasonló, a tényálladékhoz fűződő kérdésekben újabban vallott felfogása teljesen helyes és kifogástalan. Úgyde, hogy állunk az eljárási elévülési határidővel? Vájjon helyes lenne-e itt is ez a magyarázat.' Nem visszariadnánk-e attól, hogy a szándékos emberölés kísérletének vádja esetén minden esetre 15 éviegyen az elévülési határidő, még akkor is, ha a bíróság a bűncselekményt megállapítja ugyan, de a fennforgó rendkívüli enyhítő körülmények alapján, a vádlottra csekély súlyú fogházbüntetést tart kiszabandónak. amikor ez a büntetés, mint bíróilag jogerősen kiszabott büntetés, a 120. § értelmében már öt év alatt elévülne. A 106. í; szerint az eljárás elévülésének különböző időtartamai ahhoz képest vannak előírva, milyen hosszú büntetés van valamely cselekményre megállapítva. A mai büntetőjog legfőbb alapelvével, az individualizáció elvével jönnénk azonban összeütközésbe, ha ez alatt a megállapítás alatt a törvény által történt abstrakt megállapítást, a törvényes büntetést értenők. Tisztelt ellenfeleink is. akik ezt vitatják, elfeledik, hogy quod uni justum, alteri aequm ! A büntetés nagysága egy-ugyanazon cselekmény minden elkövetőjére nem azonos. A magyar Btk. egyáltalán nem ismer abszolút büntetéseket. A törvény csak a keretet, a minimumot és a maximumot irja elő, de a bíró állapítja meg aztán, hogy egyik tolvaj a lopás bűntettéért öt évi fegyházat, a másik ugyanazon bűntettéért csak egy havi fogházat érdemel. Ezt a nagy elvet, a Btk. éltető vezérelvét, sérti az ő magyarázatuk, mert ha ezt fogadnók el, akkor mindig a törvényes maximum lenne irányadó az eljárás elévülésénél. Már pedig a mai bírói g\akorlatban felette ritka a maximum tényleges alkalmazása. g A mi álláspontunk szerint a Btk. joó. vj-ának mindenik esetében mindig a konkrét büntetés nagysága az irányadó arra nézve, hogy az ott előírt öt elévülési határidő közül melyik alkalmaztassék. Ennek az elvi felfogásunknak a következmény az is, hogy a korrekcionalizált vétség tekintetében nem az eredeti bűntett, hanem a vétségi határidő, a második bekezdésben előírt három év az irányadó. Ami nézetünk szerint, ha egyszer a bíró a fennforgó nagyszámú vagy rendkívül nyomatékos enyhítő körülmények folytán a Btk. 92. i^-át látja alkalmazandónak a vádlott javára s ennek megfelelően az eredetileg büntettet képező bűncselekményt vétséggé minősítette, teljesen érthetetlen és a törvény akaratával ellenkező lenne ily esetben is a bűnvádi eljárás elévülésére nézve a bűntettekre előírt elévülési időt alkalmazni és azt kimondani, hogy a bíróság meggyőződése szerint a vádlott ugyan csak vétségi büntetést érdemel, de miután a vádbeli cselekmény az eredeti, törvényes minősítés szerint bűnlett volt s a bűntettekre előírt elévülési idő még nem telt el, csak a vétségi elévülési időtartam járt le, a vádlottat marasztalja, mert a cselekmény, mint bűntett, még nem évült el. Az ily eljárás valóságos összekeverése a két álláspontnak, ide-oda kapkodás a korrekcionalizáció elfogadása és el nem fogadása tekintetében. Ami az igen tisztelt ellenfeleinknek a második főérvét, a Fb. 71. §-ára való hivatkozást illeti, erre nézve elég talán felemlítenem, hogy maga