Jogállam, 1926 (25. évfolyam, 1-10. szám)
1926 / 3. szám - A részvényjog reformja
TÖRVÉNYELŐKÉSZÍTÉS. téren hasonlíthatlanul enyhébb formában jelentkeztek, nálunk, mint Németországban vagy Ausztriában. Felszólaló szerint tehát veszedelmes volna az utóbbi évek eseményeinek hatása alatt szinte retorziós jelleggel bíró részvényjogi reformot keresztülvinni; kaotikus gazdasági helyzetben a legszigorúbb részvényjogi szabályok sem akadályozhatják meg azt, hogy kérészéletű társaságok megtalálják a céljaik ideig-óráig való megvalósítására alkalmas praktikákat. A részvényjogi reform kérdését csupán teljesen higgadt atmoszférában lehet elkészíteni. A mai szenvedélyektől fűtött idő erre nem alkalmas. A reformot főként kettős irányban sürgetik : egyfelől az ügyvezetés kontrollja, másfelől a kisebbségi jogok kiépítése irányában. Ám lehetetlen oly reformokat alkotni, amelyek meghagyva a részvénytársaság vezetőségének az akciószabadságot, biztosítva a többségnek azokat a jogokat, amelyek nélkül komoly gazdasági erőtényezők a részvénytársaságokban való érdekvállalásra soha kaphatók nem lesznek, egyúttal mégis kizárják a visszaéléseknek lehetőségét. Ezek a lehetőségek ugyanis a részvénytársasági alakulat fogalmi világának legmélyén gyökereznek. A részvénytársaság éppúgy jellemző szervezeti alakzata a gazdasági demokráciának, mint ahogy a népképviseleti rendszer megtestesítője a politikai demokráciának. Mind a kettő a képviseleti elv érvényesülésén nyugszik. Ennek az elvnek alapja azonban a bizalom. A részvényvásárlás motívuma a helyes és hasznos gestio iránt való bizalom lévén, ellentétele szükségképpen az eredménytelenség esetére vállalt kockádat. És kétségtelen, hogy ez a bizalom az. amelynek folytán a vezérigazgató (ügyvezetőség) predomináló helyzete a részvénytársaságok életében prseter et supra legem kialakult. A vezérigazgató súlya egyéniségének súlyától és erejétől függ. aminek természetesen nemcsak előnyei, de hátrányai is nyilvánvalók. Éppen ezért felszólaló a maga részéről is szükségesnek vallja, hogy a vezérigazgatói hatalom főképpen az ellenőrzés minél hatályosabb megszervezése útján korlátoztassék. Az ellenőrzés lényegét abban látja, hogy az arra hivatott orgánum mindent lásson és tudjon, ami a társaság életében történik. Ennek a tevékenységének gyakorlására valójában az igazgatóság hivatott. Az igazgatóság tulajdonképpeni hivatását nem abban látja, hogy a vállalatot igazgassa, mert erre ez a többnyire sok és heterogén tagból álló, nehézkes testület nem alkalmas, hanem abban, hogy az ügyvezetőség felett a legszélesebb körű ellenőrzést gyakorolja. Magában az ügyvezetésben való részvételre a gyakorlat által megteremtett végrehajtóbizottság hivatott, amely rendesen kevésszámú képviselőből áll és így inkább alkalmas a vezérigazgatóval való együttműködésre. Ámde a valóságban az igazgatóság (sőt rendszerint a végrehajtóbizottság is) nem láthat mást, mint amit a vezérigazgató eléje terjeszt és lehetetlen, hogy a maga információit mintegy a vezérigazgató háta mögött szerezze be. A helyes reform tehát az volna, hogy az igazgatóság a kontroll gyakorlására oly szerv útján képesíttessék, amely úgy tőle, mint a vezérigazgatótól (ügyvezetőségtől) független. Ez a szerv volna tulajdonképpen a felügyelő-bizottság, amely intézmény azonban a gyakorlatban teljesen csődöt mondott: alakilag ugyan élő, de valójában beszáradt jelentőségű jogi intézmény. A felügyelő-bizottság mai intézménye helyébe kell erre egy szakképzett, független ellenőrző szervet iktatni, vagyis a mindnyájunk előtt példaként lebegő angol «audit'>-hoz hasonló intézményt. Felszólaló úgy látja, hogy nálunk, sajnos, az «audit» intézménye törvényhozásilag még nem valósítható meg. Nem áll rendelkezésre egy, az angol Chartered accounted-hoz hasonló elég nagyszámú kar, amely az alapos, szakszerű és független revízió megvalósítására anyagi és erkölcsi súlyánál