Jogállam, 1925 (24. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1-2. szám - A nemzetközi bíráskodás a genfi jegyzőkönyvig

A NEMZETKÖZI BÍRÁSKODÁS A GENFI JEGYZŐKÖNYVIG. államok mint nemzetközi alanyok egymásközti küzdelmében a technika és kémia öldöklő és mindig rettenetesebben pusztító találmányai legyenek azok az eszközök, melyekkel a nemzetek között támadt vitás kérdéseket a kultúra, az emberi haladás, a humanizmus igényeinek íélredobásával elintézhetőnek tartják. Innen van áz, hogy az emberiség jobb érzésvilágából mint eszmény bontakozott ki az a kiolthatlan vágy, vajha az államok beléletében bevált független bírói hatalom példájára a nemzetek között támadt vitás kérdéseket nemzetközi igazságszolgáltatás útján állandó nemzetközi vagy választott döntőbíróságok döntsék el. A vágy mindinkább komoly meggyőződéssé, a komoly meggyőződés cselekvéssé, a cselekvés rendszeres kimunkálássá nőtt. Ez a kimunkálás lépésről-lépésre igyekszik az eszmény felé, mely nem egyéb, mint a kötelező, még pedig a feltétlen kötelező nemzetközi bíráskodás. Most, midőn a Nemzetek Szövetségében a mult év őszén nem álmodozó pacifisták de a világpolitikát vezető államférfiak az általános kötelező nem-etkö^i bíráskodást állították előtérbe, alkalomszerűnek tartom, ha ily magas bírói testület évnyitó ülésében néhány jellemző vonásban reámutatok a hosszú útra, melyet a kötelező nemzetközi bíráskodás gondolatának megfutnia kellett. Nem lehet mai feladatom a kérdés történetébe részletesen elmélyedni, csak emlékeztetni kívánok arra, hogy a történelem folyamán is a világuralomra törekvő hatalmak úgy az ó-korban, mint a középkorban az ő világuralmuk keretébe beilleszthetlennek tartják azt a gondolatot, hogy fölöttük bíráskodás is legyen, hisz ők az ő világimperiumuk kapcsolatába akarták bevonni a népeket és nemzeteket. Ez az oka, hogy Róma a jogi konstrukciók nagy mestere, igazi anyaföldje a magánjognak — a nemzetközi jogtól távol állott. Ismerjük a világtörténelemből az a impérium et sacerdotium», az egyházi és világi kardelméletet. Mindkét hatalom az egyházi és világi, a középkori világhatalom ideológiájába kapcsolódott, mellyel saját imperiumuk hatalmát isteni rendeltetés alapjára helyezték. Feltűnő, de mégis igen természetes jelenség, hogy éppen az európai államok egyensúlyának tehát a westfaliai békekötésnek korszakában midőn a világhatalmi eszme fölé az öntudatos állami souverainitás gondolata lépett előtérbe, az államok féltve a két középkori hatalmi eszmekör alól nagynehezen felszabadult állami souverainitásukat nem siettek a nemzetközi jog oly irányú kiépítésében, mely szuverainitásuk fölött hatalmat gyakorolhasson. Annál is inkább tartózkodók voltak, mert az «állandó béke» eszményének nagynevű irodalmi munkásai többnyire a világuralmieszmeJogállam. XXIV. cvf. 1—2. füz.