Jogállam, 1924 (23. évfolyam, 1-10. szám)

1924 / 9-10. szám

420 Df STAUD LAJOS hetetlen hittel és bizalommai, hogy az igazság, ez a nagy és eleven valóság elvégre is legyőz minden akadályt, a helytelenül értékelt formákon áttörve győzelmet arat. Ez az eszmény vezetett annak belátására, hogy ne védje a jogot s főleg ne bíráskodjék, aki a jogesetet és az abban rejlő igazságot lelkének egész erejével nem éli át. Ennek átélése nélkül ú. i. nem fogja a jog minden megnyilvánulását az igazság éltető árama átjárni! ez esetben azonban lehet valakinek tengernyi tudása, ismerheti a kódexek minden betűjét, mégsem fogja megérteni a törvénynek azt a hivatását, hogy a törvény mást nem akarhat, mint az anyagi igazság megvalósulását! Ide, ehhez az átéléshez kell koncentrálni a léleknek minden erejét. Erre azonban csak az lesz képes, aki át van hatva, hiszi, tudja, érzi, hogy vannak örök értékek, örök és ellenmondást nem tűrő igazságok és hogy van örök Bíró is! Nem fántómok ezek és nem is délibábok, hanem nagy és élő realitások, amelyektől függünk, amelyektől el nem szakadhatunk s amelyekbe lelkünk teljes erejével kell belekapcsolódnunk! Ha valahol, úgy a jog világában kell minden értékelésünket az erkölcsi rend primátusára és az örök Bíróra alapítani! A jogéletnek ez legyen az alaptónusa, de záró akkordja is. Enélkül nem lesz benne összhang, nem lesz: béke s nem lesz: kibékülés. Mondhatjuk mindezt ideálizmusnak is! Tudom azt is, hogy nagyon sokan lemosolyogják, lekicsinylik ezt az orientációt. Ezt senkitől nem veszem rossznéven. De igenis sajnálom az illetőket, mert nem ismerik fel, hogy az ideálizmusra csak épp oly szüksége van mindenkinek, akár az örömre. Öröm nélkül sötét a lelkünk, ideálizmus nélkül pedig erőtlen és úgy az ellenállásra, mint fellendülésre, előhaladásra képtelen. Akinek eszményei nincsenek s aki ezekért küzdeni nem tud, az lemondott az élet legnagyobb örömeiről, az elítélte önmagát, annak igazában nincs lelki élete sem. Igazi élet csak az eszményekben,